A kijevi születésű, Berlinben élő Katya Petrovszkaja Talán Eszter című családregényével valóságos üstökösként robbant be a német irodalmi életbe. A negyvenes évei közepén járó nő életútja cseppet sem kevésbé viszontagságos, mint elődeié: a politikának köszönhetően újra és újra más országban találja magát, sőt a harminchoz közeledve még kénytelen volt új “anyanyelvet” is felvenni.
Azt hiszem, Eszter…
Petrovszkaját 38 éves korában kapta el a kíváncsiság családja története iránt. Hat éven át gyűjtötte a családtagok visszaemlékezéseit, valamint sétált Kijevben, levéltárakba járt Moszkvában, Berlinben, felkereste Lengyelországban azokat a helyeket, ahol ük- és dédszülei süketnémáknak működtettek iskolákat, és ellátogatott a mauthauseni koncentrációs táborba is, nagyapja vándorlását követve.
Hiába azonban az alapos nyomozás, könyvének címébe mégis belekerül a “talán” szócska – nem véletlenül. Arra utal, hogy ami valójában történt, azt nem ismerhetjük meg, hiszen nemegyszer még a történetek szereplőinek nevében sem lehetünk biztosak. Talán Eszter az apai babuska.
“Azt hiszem Eszternek hívták, mondta apám. Igen, talán Eszternek. Két nagyanyám volt, egyiküket Eszternek hívták, annyi biztos.
Mi az, hogy talán? – kérdeztem vissza ingerülten –, nem tudod, hogy hívták a nagyanyádat?
Soha nem szólítottam a nevén, felelte apám, nagymamának szólítottam, a szüleim meg úgy hívták: Mama.”
Petrovszkaja még a megjelenés előtt, 2013-ban a regény címadó fejezetével megnyerte a rangos Ingeborg–Bachmann német irodalmi díjat, amivel üstökösként robbant be a német irodalmi életbe, a könyvből csak a megjelenés hónapjában 20 ezer példányt adtak el Németországban.
Nyelvi kívülállóként szemlélte a múltját
A könyv érdekessége, hogy bár Petrovszkaja anyanyelve az orosz, és németül csak a húszas évei végén kezdett el tanulni, első könyvét rögtön németül írta. “Mit jelent olyan nyelven írni, amelyen az ember még szinte kiskorú?” – tették fel neki azóta több interjúban is a kérdést. Így válaszolt: “Bár jól beszélek németül, írni más. A németül való írás az én harcom.”
Mint mondta, az, hogy a regényt nem oroszul írta, nagyban segítette abban, hogy távolságot tudjon tartani saját ősei történetével. Ha oroszul írta volna, könnyebb lett volna beleesni a vádló, az áldozat, az igazságosztó szerepekbe, idegen nyelven viszont tudott könnyedén, humorral mesélni az erőszak évtizedeiről.
Katya Petrovszkaja
“A félnótás zsidó”
Petrovszkaja történetében különösen megkapó, ahogy kutatásai során identitásának egy új rétegét: zsidóságát tárja fel. Mert bár mind anyai, mind apai oldalról a család zsidó származású, Petrovszkaja és bátyja orosz-szovjet neveltetést kaptak otthon.
“A mesüge (azaz félnótás) az egyetlen jiddis szó, amely használatban maradt a családunkban. Talán a zsidósághoz fűződő utolsó kötelékem, hogy félnótás vagyok?”
Kutatásai során feltárul előtte nagyapja testvérének a története, aki 1932-ben Moszkvában rálőtt egy német követségi tanácsosra, majd klasszikus koncepciós perben, anélkül hogy kiderültek volna az indítékok, vagy hogy ki állt a merénylő mögött, halálra ítélték.
Petrovszkaja anyai nagynénje, Lida halála után szembesül azzal, hogy csodálatos ételkölteményei, a gefilte fis, a rétes, a forsmak, a mazsolás édeskolbász vagy a cimesz a zsidó konyha remekei, nem pedig az ukráné. Lida volt egyébként a család utolsó tagja, aki süketnéma gyerekeket tanított, őt megelőzően még három generáció tette fel arra az életét, hogy egy speciális módszerrel olvasni, beszélni tanítson sérült gyerekeket.
A könyv szíve azonban a Babij Jarra való emlékezés. A Kijevhez közeli egykori szurdok ma városi park, “1941 szeptemberében viszont, tíz nappal azután, hogy a németek bevonultak, Kijevben, Babij Jarban gyilkolták halomra Kijev teljes megmaradt zsidó lakosságát, úgyszólván a többi városlakó szeme láttára, a nyugat-ukrajnai rendőrség tevőleges közreműködésével”. Az itt legyilkoltak számát 100-200 ezerre teszik, nyomukat azonban gondosan eltüntették: “tíz éven át ömlesztette ide a hulladékát, a homokját, az agyagját meg a szennyvizét egy téglagyár – Babij Jart mint helyet is likvidálni akarta a szovjet kormány.”
Kijevtől Berlinig
Katya Petrovszkaja 1970-ben született a Szovjetunióban, Kijevben. Abban a Szovjetunióban nőtt fel, ahol még a nyolcvanas években is nagy kanállal kapták az iskolások a nagy háborúra, a felszabadító hős katonákra való emlékezést, arról azonban nem szólt a fáma, hogy hány millió zsidót öltek le, és hány millió szovjet hadifogoly pusztult el.
“Fogságba esni tilos, ha pedig netalántán megesik a szégyen, akkor tilos túlélni – ez volt a közhiedelem. Aki túléli, az áruló, márpedig az árulásnál még a halál is jobb. Az antik logika megkérdőjelezhetetlen szigorával verték a fejünkbe ezeket a szillogizmusokat, esélyünk sem volt a védekezésre, örök érvényűeknek tűntek a klasszikus csengésű tételek. Aki nincs velünk, az ellenünk van, csakhogy az állam elfelejtett fölvilágosítani bennünket arról, hogy nem látta el elegendő lőszerrel a katonáit, ráadásul elavult technikával küldte őket a frontra, és hogy nemegyszer a mi nagy stratégiáink ostobasága miatt zárt körül az ellenség milliós hadseregeket” – írja Petrovszkaja az apai nagyapja története apropóján, aki hadifogolyként megjárta a mauthauseni koncentrációs tábort a család egyetlen nem zsidó, hanem ukrán tagjaként, majd a Szovjetunióba visszatérve egy ismeretlen nőnek köszönhette, hogy megúszta, hogy mint hadifoglyot most már a Szovjetunióba küldjék táborba. A férfi hálából együtt maradt az asszonnyal annak élete végéig, és nem tért vissza a feleségéhez és tizenéves lányaihoz. Az ő hosszas háborús vándorlása a nyolcvanas évek elején fejeződött be, eredeti családjához 41 év elmúltával tért meg.
Útzár Csernobil közelében, 1986 májusában
Csernobil mindent megváltoztatott
Katya Petrovszkaját 1986. május elsején a szülei feltették a moszkvai vonatra – fizikus barátaik révén ugyanis volt elképzelésük arról, hogy milyen következményekkel járhat a csernobili katasztrófa. Érettségi után az észtországi Tartuba kerül, és szláv irodalmat tanul: az egyetemet még a Szovjetunióban kezdi, be azonban már egy idegen országban fejezi. Amikor 1993-ban Moszkvába megy, hogy PhD-tanulmányokat kezdjen, azzal szembesül, hogy hiába orosz az anyanyelve, Moszkvában ő ukránnak, egy másik ország állampolgárának számít már.
1998-ban Moszkvában doktorál irodalomtudományból – ekkor már a Putyin-rendszer kontúrjai egyre határozottabbak.
“Moszkvában abban az időben már érezhető volt Putyin taposása. Nem tudtam volna ott maradni. Pedig az én német férjem szeretett volna Moszkvában élni, én azonban Berlin felé irányítottam” – mesélte egy interjúban.
Azóta Berlinben él férjével és két gyerekével, orosz és német nyelvű újságoknak dolgozik. A hat évig készült családregénye, a Talán Eszter első könyve.
 Kinek ajánljuk a könyvet? – Aki szereti a történelmet személyes visszaemlékezésein keresztül megismerni. Kinek nem ajánljuk? – Aki utálja a történelmet, nem érdeklik a gyökerek. |
