Az, hogy hogyan kommunikálunk, alapvetően két dologtól függ: egyrészt az adott helyzettől, másrészt a személyiségünktől. Ha lassan halad a sor a kasszánál, és attól tartunk, hogy emiatt el fogunk késni a munkahelyünkről, könnyebben kijöhetünk a sodrunkból, és agresszívebben reagálhatunk – ilyenkor förmednek egymásra a sorban állók, hogy ne tolakodjanak, s van, aki attól sem riad vissza, hogy a hangját felemelve oktassa ki a másikat, hogy merre találja a sor végét. Akadnak olyanok is, akikből a paprikás hangulat passzív viselkedést vált ki, ők azok, akik a békesség kedvéért a jogos igényeiket is háttérbe szorítják, és szó nélkül maguk elé engedik a törtetőket – mondja Tamás Kata pszichológus, kommunikációs tanácsadó, akivel az asszertív kommunikációról beszélgettünk. Ennek lényege, hogy megtalálva az arany középutat az agresszivitás és a passzivitás között, úgy próbáljuk az érdekeinket érvényesíteni, hogy közben a másikat se döngöljük a földbe.
Tamás Kata
NLC: Miért futhatunk bele manapság olyan gyakran nyilvánosan zajló vitákba, veszekedésekbe – legtöbbször semmiségeken?
Tamás Kata: A személyiségünk mélyén ott lapul az általános vélekedés magunkról és másokról. Ha nem bízunk magunkban, és nem tartjuk magunkat értékesnek, tiszteletre méltónak vagy épp szerethetőnek, akkor nehezebb felvállalnunk a véleményünket, illetve szavakba önteni az érzéseinket és a vágyainkat. Ez az esetek többségében visszahúzódó, passzív viselkedéshez vezet.
Ha viszont a másikról gondoljuk azt, hogy nem kellően rátermett, értékes vagy értelmes, akkor sokszor agresszívan kommunikálunk, mondván „ő úgysem ért hozzá, és az sem fontos, hogy mit szeretne”. Ez a hozzáállás gyerekekkel szemben is gyakori, sok felnőtt szentül hiszi, hogy ő úgyis jobban tudja náluk, hogy mi lenne a jó.
Az, hogy saját magunkat és a másikat is értékesnek, fontosnak tartsuk, és ennek megfelelően kommunikáljunk, legtöbbünknek csak tudatos gyakorlással megy. Ha ösztönösen tesszük azt, ami először az eszünkbe jut, csak a felmenőink játszmáit ismételjük valódi kapcsolatok helyett – otthon, a munkahelyünkön vagy épp a postán.
A beszólogatás és az ingerült reakció a mindennapjaink részévé vált – Thinkstockphotos
NLC: Miért válik a javunkra, ha elkezdünk tudatosan odafigyelni arra, hogy agresszió nélkül kommunikáljunk?
T. K.: Az ember alapvetően társas lény, ám ha nem tanul meg egy csoporton belül „jól működni”, az a boldogságának is útját állja. Elég megnéznünk a boldogságról szóló kutatások eredményeit, hogy lássuk, a belső harmónia egyik alappillére a kiegyensúlyozott párkapcsolat, a másik pedig a stabil baráti háttér, vagyis senkit sem a busás fizetés és a csordultig telt bankszámla tesz igazán boldoggá. Ezeknél sokkal fontosabb, hogy erős és szoros köteléket alakítsunk ki azokkal, akiket közel érzünk magunkhoz.
Az, hogy jobban megismerjük saját magunkat, elengedhetetlen ahhoz, hogy meg tudjuk osztani a másikkal, hogy mi zajlik bennünk, de legalább ennyire fontos az is, hogy képesek legyünk meghallgatni (és meghallani!) a partnerünket. A boldogság igazi titka tehát a jól működő, őszinte és játszmamentes kapcsolatokban rejlik. Ahhoz, hogy jóban legyünk másokkal, rá kell éreznünk arra, hogy mikor jobb csendben maradni, és mikor helyesebb kiállnunk magunkért. Már az komoly előrelépés, ha ezen a téren sikerül ügyesen zsonglőrködni, a jól meghozott döntés mellett ugyanis egyáltalán nem elhanyagolható kérdés, hogy meg tudjuk-e valósítani azt, amit elhatároztunk.
NLC: A munkája során bizonyára sok kedvező változást kísérhetett figyelemmel, miután valaki tudatosan kezdte alkalmazni az asszertív kommunikációt. Mesélne ezekről?
T. K.: Az egyik hatalkalmas tréningünkön részt vett egy lány, aki elsősorban a döntéshozatal terén szeretett volna fejlődni, illetve magabiztosabbá szeretett volna válni. A hatodik alkalom végére a munkahelyén annyira másként kezdett viselkedni, hogy az a főnökének sem kerülte el a figyelmét. A sokadik ügyesen kezelt helyzet után a felettese félrehívta, és az „átalakulásának titkáról” kezdte kérdezgetni. A változás, ami tulajdonképpen a főnök szeme láttára ment végbe, annyira meggyőzőnek bizonyult, hogy nem sokkal később ő is jelentkezett az egyik tréningünkre.
Sok felnőtt szentül hiszi, hogy, mindent jobban tud a gyerekeknél, ezért hajlamos uralkodni felettük – Thinkstockphotos
NLC: Az imént említette a gyerekeket. Miért kártékony, ha egy gyerek előtt – vagy netán vele is – folyamatosan hibásan kommunikálnak a felnőttek?
T. K.: Ha egy gyerek folyamatosan azzal szembesül, hogy a körülötte élők nem ismerik el az igényeit és figyelmen kívül hagyják a kéréseit, az komolyan befolyásolhatja az önbizalmát, természetesen nem jó irányban. Ha például tudjuk, hogy a gyerekünk ki nem állhatja a sóskát, akkor ne alkossunk olyan szabályt, hogy addig nem állhat fel az étkezőasztaltól, amíg meg nem ette a sóskát. Ha így tesszünk, azzal alapjaiban rengethetjük meg a “nemet mondási képességét”, amire később nagy szüksége lenne például egy kizsákmányoló munkahelyen vagy egy szenvedéssel teli párkapcsolatban. Az, hogy a gyerekekkel megfelelően kommunikáljunk, azért is elengedhetetlenül fontos, mert a kicsik ebben az életszakaszban fektetik le a személyiségük alapjait. Ha ezek hiányosak vagy bizonytalanok, akkor stabilan álló házat sem tudnak rá építeni.
NLC: A vitát és a veszekedést sokan hajlamosak kizárólag negatívumként azonosítani, pedig kulturált formában akár előrevivő is lehet. Kommunikációs szakemberként mit gondol a szócsatákról?
T. K.: Való igaz, hogy a vitát és a veszekedést a legtöbben rossz dolognak tartják, ám a kiegyensúlyozott kapcsolatokhoz elengedhetetlen, hogy felszínre kerüljenek a nézetkülönbségek is. Ha ez csak vitával vagy veszekedéssel valósulhat meg, akkor ez is egy megoldás lehet az elfojtás helyett, egyáltalán nem mindegy azonban, hogy hogyan közelítünk a másikhoz.
Most például sokaknál aktuális kérdés lehet a nyaralás szervezése. Előfordulhat, hogy az egyik fél semmire sem vágyik jobban, csak hogy süttethesse a hasát a tengerparton, miközben a másik épp arról álmodozik, hogy milyen hegycsúcsokat hódít majd meg a vakáció alatt. Ennek a párnak az esetében nagyon fontos, hogy megosszák egymással az elképzeléseiket, mert ha csak az egyik fél elvárásainak tesznek eleget, az hosszú távon egyiküknek sem tesz jót.
Ahhoz, hogy okosan kommunikáljunk, nem csak az a fontos, hogy meghallgassuk, hanem hogy meg is halljuk a másikat – Thinkstockphotos
A vita és a veszekedés többnyire arról szól, hogy a saját igazunkról próbáljuk meggyőzni a másikat, miközben azon dolgozunk, hogy a mi érdekeink érvényesüljenek. Ha tudatosan odafigyelünk arra, hogy ez építő jellegű párbeszéd legyen és ne torkolljon hajtépésbe, akkor sokkal egyszerűbb közös nevezőre jutni.
Ha az utazást tervezgető pár mindkét tagja elmondja, hogy mit szeretne, és fontosnak tartja, hogy a másik is jól érezze magát a kiruccanáson, könnyen lehet, hogy egy kis hegyi tónál fognak kikötni, ahol a vízparton is töltődhetnek, de hegymászásra is adódik lehetőség. Ha a felek azzal a céllal ülnek le beszélgetni, hogy közösen találjanak megoldást, nem rejtik véka alá az érzéseiket, és kíváncsiak arra is, hogy a másik mit gondol, akkor minden bizonnyal sikerül egyezségre jutni.
NLC: Ha valaki, akkor ön biztosan tudja, hogyan kell asszertíven kommunikálni egy-egy helyzetben. Hogyan fogadják ezt az emberek?
T. K.: Hiába vagyok pszichológus és kommunikációs tanácsadó, időnként én is elveszítem a fejem, vagy utólag jövök rá arra, hogy valamit másképp kellett volna tennem. Az esetek többségében azért sikerül úgy elmondani, hogy szerintem mi lenne a jó, hogy közben másokat sem sértek meg. Bárki, aki így kommunikál, nagy meglepetést okozhat a környezetének, érdemes kipróbálni!
