Döntött a zsűri, megvannak az ország kedvenc apukája pályázatunk döntősei. Kilenc édesapa, kilenc szívhez szóló történet – közülük kerül majd ki a nyertes. Hogy ki lesz az, azt az olvasókra bízzuk. A héten bemutatjuk a jelölteket, ti pedig itt szavazhatjátok meg, ki legyen a győztes.
“Vigyázzatok, áram van benne” – figyelmeztet minket Szabó Zsolt a kerítésre, mikor odaérünk a mezőre, ahol lovukat, Kedvest tartják. Előremegy, elköti a szép állatot, majd hozzánk fordulva magyarázza: “Sokan azt hiszik, hogy póni. De ő egy ősmagyar fajta, hucul.”
Zsolt gyerekkora óta él Diáson – ahogy ők mondják –, feleségével együtt költöztek ide. Ő akkor még az iskoláit végezte, mellette hátravolt a katonaság, így nem csoda, hogy váratlanul érte, amikor kiderült, hogy húszéves felesége babát vár. “Nem terveztük, nem álltunk még készen rá. Szerelemgyermek volt, azért ilyen szép” – mondja büszkén Zsolt. Ez volt az első, ami miatt Dia köszönetet mond az édesapjához írt levelében: “Köszönöm, hogy korai jöttömet elfogadtátok, és hagytátok, hadd jöjjek.”
“Első gyerek, úgyhogy volt izgalom!” – meséli Zsolt, akit csak akkor engedtek el a seregből, amikor megjött a hír, hogy apa lett. “Annak is éreztem magam az első perctől. Bár nem tudtam naponta velük lenni, de igyekeztem.” “Pelenkáztál is?” – kérdezi gyanakodva a lánya. “Azt is!” “Anya nem így mondja…” “Hát, nem mondom, hogy sokat, de előfordult.”
Dia fotókat is hozott magával kiskorából, a kedvenceit, ahol ő meg apa… “Csak megnézni. Elvinni nem adom oda!” – szögezi le sietve, apja szeme megvillan, jelezve, hogy eszünkbe se jusson.
“Én a kicsi! Én meg a nagy! Mind a ketten énekelünk!”
“Emlékszem arra az autóra, a papa teherautója… – mutatja Dia, majd apja látható a következő képen, huszonévesen. – Tetszik a hajad! Meg ez a farmering… Most megint divat, hordjad!” “Ha divat, akkor én nem szívesen hordom” – mormolja az apja, aztán arról mesél, hányszor kellett megmenteni a lányokat önmaguktól. “Emlékszem, amikor majdnem nekifutott az ajtó élének. Hát azt szörnyű volt átélni. Aztán volt, hogy nem voltam ott, amikor történt valami, például egy-egy biciklis esés. Ilyenektől nem tudtam megóvni őket. Amúgy mindig azt tanítottam, ha elrontanak valamit, neki kell futni még egyszer.”
Kérdem, félti-e a lányokat. “Persze, féltem. De nagyon nem akarom korlátozni őket. Azért születtünk, hogy csiszolódjon a lelkünk, és ahhoz próbálkozni kell.” És a lányok próbálkoztak is, bár Dia azt mondja, apja elvárta a tiszteletet. “Bizonyos dolgokban szigorú volt, de ez érthető. Amúgy igazán gondos apa. Mikor kamasz lettem, elmehettem bulizni, ő lefeküdt, szundikált kicsit, aztán eljött értem akár éjfélkor, kettőkor is.” Már ha éppen nem együtt buliztak. Merthogy gyakran előfordult, hogy együtt mentek koncertre, akár Dia haverjaival. A barátai is kedvelték őt, mert sosem játszotta előttük a felnőttet. “Az ízlésünk pedig megegyezett – mondja Zsolt. – Főleg rockzenét hallgattunk, Republicot meg Dinamitot. Volt olyan zene is, amit azután szerettem meg, hogy Dia megmutatta.”
“Az az igazság, hogy én még a bizalmas dolgaimba is beavattam a szüleimet…” – gondolkodik el a lány. “Vagy amibe nem, azt úgyis sejtettem” – mosolyog Zsolt, aki azt mondja, a srácokkal is kijött, akikkel Dia megismerkedett. “Gyere, fiam, megmutatom, melyik lesz a kapád! – csak ennyit mondtam. – Ha ezek után is jönni akart, akkor tudtam, hogy nagy baj nincs – nevet. – De tényleg nem tudok rosszat mondani, bármelyiket el tudtam volna képzelni mellé. Pedig volt elég furcsa külsejű is köztük…”
“Lányos apának lenni külön kategória. Nekem csak fiútestvérem van, és azt látom, hogy mások a kihívások. Meg azért a világ is keményebb lett.”
Zsolt a párválasztást ráhagyta Diára, ám pályát ő javasolt neki. “Úgy gondoltam, a tanítás jó lenne az egyéniségéhez.” “Én nem éreztem magam közel ehhez egészen addig, amíg nem kezdtünk gyakorlatra járni. Néhány hónapja köszöntem meg neki, és mondtam azt, de jó, hogy hallgattam rá! Megtaláltam magam ebben a hivatásban.” Már csak az álláskeresés van hátra, és Zsolt ebben is jó menedzsernek bizonyult. Amikor elolvasta Dia önéletrajzát, kiszúrta, hogy a csatolt fotó előnytelen. “Csak arról volt szó, hogy nem rendes géppel készítették, hanem mobillal. Mást hozott ki, mint amilyen Dia habitusa. Ránéztem, és azt mondtam, az én kislányom nem ilyen.” “Először nem akartam hallgatni rá, de jobban megnézve igazat adtam neki, és kicseréltem” – mondja Dia.
“Mikor érezted azt, hogy felnőtt a lányod?” “Soha. Eddig legalábbis nem, ha úgy értelmezzük, hogy el akarnám engedni a kezét. De talán ez így is marad, ahogy édesanyámnak én a mai napig kicsit gyerek vagyok.” “El tudod képzelni őt menyasszonyként?” “Hogyne, ez a természet rendje. Talán olyan közel még nincs, de van egy komoly barátja. Én sosem sürgettem őt ilyesmiben. Nálunk bármeddig maradhatnak. Úgy alakítottuk ki a tetőteret, hogy a családjával is maradhasson, ha szeretne.”
Kérdezem Zsoltot, milyen jövőt kívánna a lányoknak. “Egyszerű: hogy boldogok legyenek. A többi engem soha nem érdekelt.”
“Köszönöm, hogy számíthatok rád, ígérem, hogy te is számíthatsz majd rám életed bármely szakaszában. Köszönöm, hogy normális családban nőhettem fel. Köszönöm, hogy szereted édesanyámat. Köszönöm, hogy vagy nekem!”
