| Döntött a zsűri, megvannak az ország kedvenc apukája pályázatunk döntősei. Kilenc édesapa, kilenc szívhez szóló történet – közülük kerül majd ki a nyertes. Hogy ki lesz az, azt az olvasókra bízzuk. A héten bemutatjuk a jelölteket, ti pedig itt szavazhatjátok meg, ki legyen a győztes. |
“Amikor 5-6 nappal ezelőtt a lányom mesélt a nevezésről, mondtam neki, hogy én nem szeretek szerepelni, mondja vissza! – magyarázza őszintén Kiss Imre, akit kisebbik lánya, Goldina nevezett be titokban a szuperapu-díjra. – Bele is nyugodtam, hogy megtette, aztán tegnap mondja, hogy ma jönnek. Amikor még 5-kor sem voltak itt, kezdtem örülni, hogy nem jönnek. Aztán csak ideértek. Hát nincs mit tenni, így alakult ez a helyzet” – magyarázza mély hangon, azzal a makói ő-s tájszólással, amitől az ember újra beleszeret a magyar nyelvbe.
“Az én apukám a legnagyobb hősöm, amióta csak az eszemet tudom. Mindig mellettem állt születésem óta, és most is mindenben segít nekem. Nem tudtam, és a mai napig sem tudnék olyat kérni tőle, amit ne teljesített volna. Kicsi koromban ő volt gyesen velem, ez már 40 évvel ezelőtt volt. Ma is a legnagyobb bizalmasom, sőt én pedagógus révén nem tehettem meg, de az én most 10 éves ikergyermekeimmel is ő maradt otthon. Ez különösen nagy szó, mert a kisfiam autista. Édesanyámmal megtanította őt is bicajozni, és mindenre, hogy önálló életet tudjon élni. Ő nemcsak a világ legeslegjobb apukája, de nagypapája is.”
A Jóisten tényleg apának szánta Imrét, mert alig röppentek ki a gyerekei otthonról, máris nagypapaszerepben találta magát, két unokájáról kellett gondoskodnia, lányának korán vissza kellett mennie dolgozni.
“Édesapám mindenben segít – mondja Goldina. – Reggel fél 7-kor lepakolom a szüleimnél gyerekeket, a párommal megyünk dolgozni, és amikor jövök fél 5-kor a munkából, akkor összeszedem őket. Addig a Tata gondoskodik róluk: elmegy értük iskolába, viszi őket fuvolázni, úszni, kézilabdázni. Szegény Tata ebben a családban alaposan karban van tartva. Tollasozik, kézilabdázik, passzol, házit ír az unokákkal, de főz is, ha kell.”
“Az én kisfiam autista, de a Tata őt is megtanította olvasni, biciklizni. Mindig mondják az iskolában, hogy ő nem tartozik a súlyosan értelmi fogyatékosok közé, ami csak annak köszönhető, hogy a Tata mindig itt van, és segít.”
“Én nem tudom, hogy ez a betegség honnan jött, de az unokámmal nincsen semmi nagy baj! – vág közbe Imre. – A zenéket például betéve tudja. Ha harminc zenét hallgat, akkor harmincat fúj kívülről. Most éppen Kis Grófót énekel egész nap” – nevet Imre. Látszik, nem hajlandó búslakodni, ha az élet egy-egy akadályt gördít az útjába, előhúz egy kiadós poént, amibe beleremeg az egész család, és mehet is az élet tovább.
“Szabadidőmben most a fociban élem világomat, na nemcsak az Eb miatt. Makónak van egy NB2-es csapata, oda szoktam kijárni. Hát mégse állhatok ki a ház előtt a lugas alá ordibálni? Azt mondanák, az öreg megbolondult, inkább ott ordibálok egy kicsit”– meséli jókedvűen.
Ha nincsenek az unokák, és nem kell a fokhagymával foglalkozni és a makói csapat sem csap össze, akkor Imre a legjobban olvasni szeret: “A hírlap a mániám, még a receptet is elolvasom, pedig az aztán nem érdekel. Végig elolvasom az egész újságot, és mindig a hátsó oldalon kezdem.”
“Anno én is fociztam, nem voltam elhagyott, de a szívem nem volt jó. Pár éve le is kellett állítani két percre. 296 volt a pulzusom, elektromosan nem tudták leállítani, csak valami méreginjekcióval. Nem éreztem semmit, este meg már haza is engedtek. Ha érzem, hogy baj van, beülök a kocsiba, bemegyek a kórházba, este meg már jövök is haza. Nem tudják, mi a bajom, csak annyit tudnak, hogy egy helyett két szívbillentyűm van: mondjuk jobb lenne, ha pénzből lenne több, de hát így is jól van ez. Hogy meddig jutunk és hogyan, az már a jövő!” – kacag fel újra a csupa szív nagypapa, aki talán csak egyetlen dolgot bánt meg az egész életében, azt, amikor eladta a kedvenc Trabantját, hogy egy nagyobb autóra cserélje.
