Belgium keleti felében egy sármos olasz sétál fel-alá egy aprócska udvaron, kék szeme csillog, a karján ezüst Rolex, és látványosan élvezi a napsütést. Az utóbbiból azonban nem sok jut neki, hiszen a szűk udvar egy börtöné, Leonardo Notarbartolo pedig rab, aki nem tud kijutni innen, pedig ő olyan helyre jutott be, amiről kevesen hitték, hogy valaha is sikerül valakinek.
Szicíliai gógyi
Tízlépcsős védelmi rendszer, közöttük infrás hőérzékelők, Doppler-radarok, mágneses mezők, szeizmikus szenzorok, egy páncélajtó, amely ellenáll 12 órányi fúrásnak, és egy zár, amelynek 100 millió kombinációja van – ezeken és a kamerarendszert figyelő biztonsági őrökön kellett áthatolnia annak, akinek arra a 100 millió dollárnyi gyémántra, aranyra és ékszerre fájt a foga, amelyet az antwerpeni gyémántközpontban tároltak 2003 februárjában. Notarbartolónak, az egyik szicíliai capo unokatestvérének és gyerekkori barátjának, Speedynek erre fájt.
Amikor Patrick Peys és Agim De Bruycker biztonsági főnökök 2003. február 17-én, hétfőn reggel munkába álltak, döbbent arccal néztek körbe a világ egyik legbiztonságosabb, betörésbiztos széftermében, az antwerpeni gyémántközpontban. A 40 centi vastag, háromtonnás acélajtó kitárva, több mint száz széffiók szétdobálva, a földet pénzhalmok és drága gyémánt ékszerek borítják. Úgy tűnt, amennyit csak tudtak, elvittek a betörők.
Az antwerpeni központ a világ gyémántkereskedelmének a szíve, a nyersgyémántok 80 százaléka megfordul ebben a páncélteremben. 24 órás a rendőrségi megfigyelés, és 63 kamera pásztázza az épület minden szegletét. 2003-ban hárommilliárd dollárnyi áru cserélt itt gazdát – és ebben csak a tiszta, legális üzletek vannak benne, a valós szám ennek akár a négyszerese is lehet.
A gyémántnegyed egyik utcája Antwerpenben. (Fotó: Dario Pignatelli/Bloomberg via Getty Images)
Megtisztelő felkérés
Leonardo már 2000-ben irodát bérelt az antwerpeni központban, és évekig torinói kereskedőnek adta ki magát. Nagypályás kereskedőkkel folytatott tárgyalásokat – hatalmas összegekről –, ám végül csak kisebb tételekkel üzletelt, de mindig kifogástalan modorú, sármos és korrekt embernek ismerték, aki szépen halad a francia nyelvvel. Ekkorra persze már több bűntény volt a háta mögött, ahogy fogalmazott, nem tehetett mást, tolvajnak született. Először hatévesen lopott egy elszunyókáló tejesembertől, akihez anyja küldte. Tizenévesen a kocsikat és a zárakat tanulta ki. Huszonévesen állandóan gyémántkereskedők között mozgott, kifigyelte a szokásaikat. A harmincas éveiben Speedyvel egy szakértőkből álló csapatot szervezett, volt köztük robbantási specialista és hacker, de még alpinista is, akikkel kisebb bűncselekményeket vállaltak be, és a bevételt a gyémántpiacon mosták tisztára. A megnyerő olasz üzletember minden hónapban csak pár napot maradt a belga városban, aztán hazavezetett a családjához.
Bár sokáig úgy tartották, hogy az unokatestvére, az egyik szicíliai klán feje bízta meg a központ feltörésével, maga Leonardo a börtönben, nem sokkal a szabadulása előtt adott interjúban egy rejtélyes zsidó gyémántkereskedőről beszélt, aki állandó ügyfele volt. A kereskedő egy nap sétára hívta, és amikor kiértek a gyémántnegyedből, így fordult Leonardo felé: „Szeretném felbérelni egy rablásra. Egy nagy rablásra.” A megbízó rögtön 100 ezer eurót adott neki, amiért csak annyit kellett tennie, hogy kideríti, be lehet-e törni az antwerpeni központ páncéltermébe. Leonardo arra gondolt, soha ilyen könnyen nem szerzett még ennyi pénzt, meg volt ugyanis győződve róla, hogy a széf feltörhetetlen.
Irodabérlőként többször is megfordult a teremben, de még egyszer alaposan körbenézett, és egy tollba rejtett minikamerával felvételeket is készített. Az őrség éjjel nem dolgozott – annyira hittek a technikában –, ami a számkódos acélajtó, a rezgés- és mozgásérzékelők, a mágneses tér, a 30 centis kulcs és a kamerarendszer ismeretében érthető is. Az olasz megdolgozott a pénzéért, de az volt a véleménye, hogy semmi esélye egy betörésnek. A megbízó elfogadta a választ, és el is tűnt, ám öt hónap után újra felbukkant. Egy raktárhoz vezette Leonardót, amelyben a páncélterem tökéletes másolatát építette fel. Itt készült fel állítólag a banda a nagy dobásra, amelyre végül 2003. február 15-én éjszaka került sor. Akkorra már ugyanis a széfekben pihent a De Beers cég, a világ legnagyobb gyémántkereskedőjének havi szállítmánya. Nem sokáig.
A nagy átverés
A betörők létráról másztak be az épülettel szomszédos kertből. Az ablak riasztóit kiiktatták, a kártyás ajtókhoz már korábban Leonardo belépője alapján kódolt kártyákat gyártottak, a mozgásérzékelőket női hajlakkal hatástalanították, a hőérzékelő elé egy doboz került, a kamerákra pedig egyszerű fekete zsákot húztak. Már csak a hatszintű védelemmel ellátott ajtó volt hátra. A mágneses mezőt, amelynek megszakítása riasztott volna, egy alumíniumlappal zárták rövidre, a zár kombinációját már hónapokkal előtte kifigyelték egy rejtett kamerával. Szintén innen tudtak fotót csinálni a kulcsról is, de végül a másolatra nem is volt szükség, mert az őr szobájában ott lógott az eredeti. Bejutva már egyszerű dolguk volt, hiszen a teljes sötétségben is automatikusan mentek a hónapok alatt a raktárban begyakorolt mozdulatok.
Még pirkadat előtt odaértek Leonardo lakására, ahol nekiálltak átvizsgálni a zsákmányt. És ha igaz, amit az olasz állít, a zsákok többsége üres volt. A megbízójuk átverte őket. Alig 20 milliónyi áru volt csak a 100 helyett. A kereskedők, akik tudtak a dologról, előre kivették a gyémántjaikat a széfekből, így a rablásra hivatkozva kártérítést követelhettek. Nem volt mit tenni, el kellett indulniuk a zsákokkal Olaszország felé. Leonardo régi barátjával vasárnap este indult Torinóba. A csomagtartójukban zsákokban magukkal vitték a terhelő bizonyítékokat, papírokat, videoszalagokat, egyebeket, még a lakáson indulás előtt bedobott szalámis szendvics csomagolását is. Speedy ideges volt, minél előbb meg akart szabadulni a zsákoktól, amelyeket az eredeti terv szerint valahol Franciaországban égettek volna el. Az egyre feszültebb Speedy kérésére még Brüsszel előtt félrehúzódtak egy poros erdei útra, de itt a nagy kapkodásban szétszakadtak a zsákok, a tartalmuk szanaszét szóródott. Mire észbe kaptak, a szél szétfújta az egész csomagot, így a nyomokat maguk után hagyva menekültek tovább.
Itt találta meg hétfőn egy rendszerető belga nyugdíjas a szeméthalmot, aki állandóan betelefonált a rendőrségre, ha az autóút mellett ilyesmit talált. Az ügyeletes már éppen lerázta volna a lelkes civilt, mire az öreg kibökte, hogy Antwerp World Diamond Centre feliratú borítékok is vannak a szemétben. Egy óra sem kellett hozzá, és a rendőrök lelkesen kitakarították a kis erdőt: itt akadtak rá többek között a szendvicsek számláira, a bolt biztonsági felvételein pedig azonosíthatták az egyik bandatagot, és rengeteg, Notarbartolóra utaló más nyom is ott lapult az útszéli erdőben. A zseniális terv egy ideges baráton és egy szalámis szendvicsen bukott el. Másnap már le is tartóztatták.
Notarbartolo meséje/vallomása/interjúja persze több kérdést is felvet: ha valóban biztosítási csalás volt, miért éppen akkor állt elő ezzel a sztorival, ráadásul egy újságírónak, amikor a rokonai maffiaszerepét kezdték el firtatni? Maga a páncélterem nem volt külön biztosítva, és kárigény is alig érkezett a társaságokhoz a betörés után, így maga az átverés is több mint kétséges. Végül pedig az örök kérdés: hová lett a 100 (vagy 20) milliós zsákmány? A gyémántokból ugyanis a mai napig nem került elő egyetlen apró kavics sem, Leonardo és a társai pedig már szabadok.
Források: index / economictimes / ladbible
Nyitókép: Dario Pignatelli/Bloomberg via Getty Images
Szponzorált tartalom
