2018-ban a mindig új sorozatokra vágyó közönség fantáziáját egy 19. századi történet mozgatta meg a legjobban, amelyben két brit felfedezőhajó jégbe fagy az Északi-sarkvidéken, és miközben az élelmiszerkészletek egyre csak fogynak, az összezárt, átfagyott tengerészeken eluralkodik a téboly, ráadásul egy emberevő rémlény is feltűnik a színen.
Nos, a Magyarországon forgatott Terror története valós alapokon nyugszik: a hajók léteztek, tényleg jégbe fagytak, majd titokzatos körülmények között eltűntek a legénységükkel együtt, alaposan feladva a leckét a kortársaknak és az utókornak is. A sorsukat firtató kutatásoknak köszönhetően ma már ugyanakkor elég sokat tudunk a nagy rejtély részleteiről, és egyszer talán összeáll a teljes kép is. Emberevő rémlényről mondjuk eddig nem volt szó, és bármi derüljön is még ki, elég valószínű, hogy nem is lesz, de a valóság így is ugyanolyan izgalmasnak és hátborzongatónak tűnik, mint a fikcióval kevert változat.
Kellett egy út
Sir John Franklin (Kép: Wikipedia)
Az északnyugati átjáró, vagyis az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán vizeit Kanada északi partjai mentén, a Jeges-tengeren át összekötő vízi útvonal keresése szinte azonnal megindult Amerika felfedezése után: John Cabot már 1497-ben nekivágott, hogy nyugati irányban haladva, de a spanyol és portugál felségvizeket elkerülve a Távol-Keletre jusson. Ennek ellenére a felfedezők még három és fél évszázaddal később is adósak voltak az első sikeres hajóúttal, így érthető, hogy a kor egyik neves kapitánya és sarkkutatója, Sir John Franklin ellentengernagy is felkérést kapott az átjáró felkutatására.
Az 1845-ben induló expedíciót nem aprózták el: a két hajóba, az HMS Terrorba és az HMS Erebusba vonatokból kiemelt gőzgépeket szereltek, testüket acéllemezekkel erősítették meg, a fedélzetükön pedig nemcsak három évre elegendő élelmet, de még több mint ezerkötetes könyvtárakat is elhelyeztek az összesen 128 főt számláló legénységnek. Mindez egyébként akkoriban egyáltalán nem volt példátlan: sarkkutatóként hajózni a 19. században viszonylag kellemes és aránylag biztonságos munkának számított, beleértve ebbe azt is, hogy a felfedezők fel voltak készülve a hajók jégbe fagyására és a hosszas rostokolásra is. Ennek megfelelően valószínűleg a Franklin-expedíciót sem érte meglepetésként, amikor 1846 szeptemberében elakadtak a kanadai Vilmos király-szigetnél, és nem is esett pánikba senki. Az elkövetkező években azonban valószínűleg semmi sem alakult úgy, ahogy az elvárható lett volna, mert a hajóknak nyomuk veszett.
Hova tűntek?
Jó ideig nem aggódtak Franklinékért a hazaiak sem, sőt ami azt illeti, Angliában a nyugalom valószínűleg még tovább is tartott, mint a hajósoknál. Amikor azonban még három évvel az expedíció útnak indulása után sem érkezett semmi hír felőlük, az ellentengernagy felesége, Jane és a közvélemény nyomására végre keresni kezdték őket, méghozzá nem is kis erőkkel: 1848 és 1850 között összesen tizenhárom expedíció indult a felkutatásukra. A teljes igazság azonban épp olyan lassan derül ki, mint amilyen sokat kellett várni az északnyugati átjáró felfedezésére (az végül Amundsennek sikerült egyébként, 1906-ban, egy hároméves út végén).
Sir George Back admirális festménye a Baffin-sziget mellett horgonyzó HMS Terrorról (Kép: Wikipedia)
Az első bizonyítékok még a 19. század közepén kerültek elő: a tengerészek két hátrahagyott feljegyzése mellett sírokra, emberi maradványokra, ruhafoszlányokra, használati tárgyakra is bukkantak a kutatók, ráadásul a környéken élő inuitok is beszámoltak a felfedezőkkel való találkozásaikról. Mindezek alapján kiderült, hogy hárman már a hajók befagyása előtt, 1845-46 telén, a Beechey-szigetnél meghaltak, 1847. június 11-én az akkor 61 éves Franklin is elhunyt, az életben maradtak pedig 1848. április 26-án gyalogszerrel megindultak a Vilmos király-szigettől egy 1600 kilométerre délre, a Hudson-öbölben található kereskedelmi állomás felé, de a célt nem meglepő módon egyikük sem érte el. Egy John Rae nevű szőrmekereskedő az öbölből mindezt már 1854-ben kiegészítette azzal, hogy inuitok arról számoltak be neki: látták az éhező hajósokat, sőt annak is szemtanúi voltak, hogy a tengerészek kannibalizmusra vetemedtek, ezt az állítást azonban Franklin feleségének nyomására – és nem mellesleg a vitába rasszista írásokkal beszálló Charles Dickens hathatós támogatásával – a szőnyeg alá söpörték, mert a felfedezőket az anyatermészet áldozatává vált jó keresztényeknek akarták beállítani. A következő években persze még számos tárgy és maradvány került elő – egyébként már maga Rae is vásárolt az inuitoktól az expedíció tagjaitól származó kanalakat és villákat –, és ezek között akadtak vágásokkal teli csontok is, amik ismét kannibalizmusra engedtek következtetni, de sem arra nem derült fény, hogy pontosan miért is vesztek oda a tengerészek, sem arra, hogy életben maradt-e közülük valaki.
A jégben megrekedt HMS Terror Sir George Back admirális rajzán (Kép: Wikipedia)
Lassan összeáll a kép
Fehér foltok még 170 év múltán is bőven akadnak a történetben, az elmúlt szűk négy évtized kutatómunkájának köszönhetően azonban így is jóval tisztábban látunk a Franklin-expedíció sorsával kapcsolatban. Az egyik legfontosabb előrelépés a nyolcvanas években történt, amikor Owen Beattie, az Albertai Egyetem anrtropológiaprofesszora tíz éven át gyűjtötte és vizsgálta a tárgyi bizonyítékokat és az emberi maradványokat. Ennek alapján fény derült arra, hogy a Beechey-szigeten eltemetett három tengerész vélhetően tüdőgyulladás és tuberkolózis következtében vesztette életét, a többi halálozásban pedig jelentős szerepet játszhatott a C-vitamin-hiányból fakadó skorbut. A csontok vizsgálatai során Beattie-ék emellett kimutatták, hogy a tengerészek szervezetében kiugróan sok volt az ólom, amiből arra következtettek, hogy mérgezésben szenvedhettek, ez pedig mentális zavarok kialakulásához vezetett, és így magyarázatot adhat arra, hogy miért hozott a legénység sorozatosan balesetekhez és éhhalálhoz vezető hibás döntéseket.
Nők a fedélzeten
A matrózok maradványainak DNS-vizsgálata során a kutatók egy egészen meglepő felfedezést is tettek: a jelek szerint a Terroron és az Erebuson utazott legalább négy nő is. Azt persze rögtön hozzá kell tenni, hogy az eredményt okozhatta a minta elégtelensége is, de ettől még lehet igaz a feltételezés, a korszakban ugyanis előfordult, hogy nők álruhában hajókra szegődtek szolgálni, ahogy az is, hogy szánt szándékkal felcsempészték őket a fedélzetre.
A kilencvenes években aztán véglegesen bizonyítást nyert, hogy a Terror és az Erebus legénysége szorongatott helyzetében a kannibalizmusig is eljutott, sőt mint kiderült, néhány esetben a tengerészek annyira éheztek, hogy még a velőt is kifőzték halott társaik csontjaiból. A kutatások előrehaladtával ugyanakkor egyes korábbi feltételezéseket cáfoltak is a tudósok – ezek közül a legfontosabb egyértelműen az a megállapítás, hogy a hajókon szolgáló matrózok szervezetében egész életükben állandó volt az ólom szintje, mérgezésről tehát nem lehetett szó, ahogyan azt Beattie korábban gondolta. A mostani álláspont szerint a fő halálok sokkal inkább a rossz táplálkozás, főként a hústól való kényszerű tartózkodás és az ennek következtében kialakuló cinkhiány lehetett, ez ugyanis rendkívüli módon legyengítette a felfedezők immunrendszerét, ami a már említett tuberkolózissal együtt gyakorlatilag lenullázta a túlélési esélyeiket. A modern kutatók ezenfelül azt is kiemelik, hogy a matrózok sok végzetes hibát egyszerűen azért követtek el, mert a tengeri életre voltak kiképezve. A szárazföld számukra idegen terep volt: rosszul mérték fel a viszonyokat, rengeteg felesleges holmit cipeltek magukkal, és így tovább.
Edwin Henry Landseer Man Proposes, God Disposes (Ember tervez, Isten végez) című festménye 1864-ből, amelyet az eltűnt Franklin-expedíció után folyó keresés inspirált (Kép: Wikipedia)
Mint látható, szépen lassan azért csak sikerül rekonstruálni a Franklin-expedíció balsorsának okait. Lyukak persze még így is tátonganak a történeten, az elmúlt évek fejleményei ugyanakkor komoly reményeket támasztanak azzal kapcsolatban, hogy előbb-utóbb ezeket is sikerül befoltozni, főleg azóta, hogy 2014. szeptember 7-én felfedezték az HMS Erebus roncsát, szinte napra pontosan két évvel később, 2016. szeptember 12-én pedig megkerült az HMS Terror is. A hajók egyaránt kiváló állapotban vannak, így bár a nagyközönség egyelőre nem sok mindenről értesülhetett velük kapcsolatban, idővel valószínűleg egy sor további kérdésre is érdemleges választ fogunk kapni. Vagyis a történet még a tévésorozat befejeztével is bőven kínál izgalmakat – sőt.
(múlt-kor.hu / Index / Wikipedia / Smithsonianmag.com)
Szponzorált tartalom
