Privát elnöki vágány, celebek rejtett menekülő útvonala, a nagyszálló luxus magánvasútja, gazdag New York-iak partihelyszíne, páncélozott háborús vasúti kocsik titkos lerakata, rejtélyes szellemalagút, amelynek meglétében maguk a városiak sem hisznek… A 61-es volt már minden az idők során. A valóságnak ugyan valóban vannak homályosabb részletei, mindenesetre amit tényszerűen tudni lehet róla, az is meglehetősen gazdag és izgalmakban bővelkedő. Miközben a legendagyáraknak is hálás alapanyag. Érthető.
Százéves túlélő
Nem is olyan rég ünnepelték a New York-i Grand Central Terminal (GCT) századik születésnapját: az 1913 februárjában átadott, gigantikus, máig lenyűgöző állomás korának nemcsak építészeti remeke volt, de méreteivel is csúcstartó. Pompás kocsik, a múlt század fényűző vonatai futottak ki innen, és bár a történelem nem kímélte, a vasúti közlekedés sokszori átalakulása után is áll, újjá- és újjászületett, és napjainkban is nyüzsgő, forgalmas csomópont.
Az állomás tervezői annak idején a magas telekárak miatt fogták magukat, és nemes egyszerűséggel a föld alá költöztették a vágányokat, mindjárt két szinten. A Grand Central váltókörzete a felvételi épülettől hat háztömbnyire kezdődik – ez New York-i léptékben is óriási távolság. Az állomás méreteit mindenesetre jól modellezi. A 49. utca alatt jó néhány tárolóvágány húzódik, közülük többhöz peron is tartozik. Ilyen a 61-es is.
A híres-hírhedt 61-es vágányt rendre a „titkos” jelzővel látják el, holott már 1929-ben is írt róla az újság. Eszerint a Waldorf Astoria tehetős vendégeinek autóit teherliften leviszik, vasúti kocsira emelik, majd a föld alatt szállítják el a pályaudvari garázsokig vagy tovább. Később pedig arról is írtak, hogy a drága gépjárművek mellett esetenként maguk a tulajdonosok is az utcaszint alatt utaznak, részben a zavartalan közlekedés, részben az inkognitójuk megőrzése okán. Állítólag ezt a szolgáltatást először egy John J. Pershing nevű tábornok vette igénybe 1938 februárjában, akit – és innentől már magasra szaladhatnak a szemöldökök, és a kétkedés is utat törhet magának – a szívrohama miatt a 61-es vágányain haladva kezdtek el műteni. Az igazság valószínűleg egy másik verzió lehet, miszerint a tábornok 1938 áprilisában, éppen az infarktusa után egy bő hónappal élt a lehetőséggel, mivel az orvosai határozott utasítása ellenére vett részt a fia New York-i esküvőjén, és a kíméletes üzemmód, a zavartalan közlekedés miatt dönthetett a föld alatti magánút mellett.
Urizálunk, urizálunk?
Egy kicsit azonban előreszaladtunk. Hogyan kerül a Waldorf Astoria alá magánvasút, ahová közvetlen teherlift vezet? Külön föld alatti privát folyosót építettek volna a gazdag, befolyásos vendégeknek a pályaudvarig, sőt a városon kívülre? A megoldás ennél prózaibb: a 49. utcában volt a Grand Centralt és más vasúti létesítményeket kiszolgáló hőközpont. És ennek a hőközpontnak a helyére épült 1931-ben a szálloda. Ebből következik tehát, hogy a 61-es már réges-rég működött, mikor Waldorf Astoriát felhúzták.
Természetesen a véletlen adta nagyszerű lehetőséget bolond lett volna nem kihasználni a patinás szálló. És hamar el is érünk az említett tábornok ’38-as első „titkos” útjáig. A rejtett, föld alatti folyosót használó hírességek viselt dolgait kiszínező városi folklór azonban csak itt kapcsol be igazán. Nem véletlenül, hiszen itt kerül a képbe Franklin Delano Roosevelt elnök – akinek a neve gyakorlatilag egybeforrt a 61-es vágánnyal, máig együtt emlegetik őket. A járványos gyermekbénulás következtében alsó végtagi bénulással küzdő Roosevelt sűrűn használta a vasutat New Yorkba érkezve, majd onnan a Hudson folyó mentén északra található birtokára, ahová vágány vezetett a közlekedését megkönnyítendő. Feltehető, hogy az elnök többször is igénybe vette a Waldorf Astoria „titkos szolgáltatását”, és máskor is használta a birtoka és a szálló/pályaudvar közötti vonalat, ám mindössze egyetlen dokumentált esetről tudni (1944. október).
A fontos emberek oda-vissza fuvarozásán kívül használták persze másra is ezt a vonalat. Mutattak be itt dízelmozdonyt a szakmának díszes ünnepségen, de adott itt partit Andy Warhol is 1965-ben.
A szálló alatt rozsdálló, MNCX002 pályaszámú kocsiról is többféle történet kering, de mindig felbukkan a 61-essel foglalkozó szövegekben a „páncélozott” jelző, Roosevelt elnök neve és a háborús évek emlegetésének társaságában. Az igazság azonban az, hogy egy szimpla poggyászkocsi, amelyben vasútépítési anyagokat tároltak sokáig. És még egy csavar: már rég nem is a 61-es vágányon áll.
Hogy pontosan kik és mire használják napjainkban a vonalat, arról rengeteg színes történetet találni, a fotókat elnézve mindenesetre nem túl valószínű, hogy kényes ízlésű hírességek tucatjai kelnének át az alagúton nap mint nap, hogy a fotósok elől meglógjanak. George W. Bush elnök 2003-as föld alatti, titkos távozásáról azért beszámolt a New York Times – a többit meg majd megírják ötven év múlva.
Forrás: regionalbahn / falanszter.blog
Nyitókép: A Grand Central 1930 körül. (Fotó: Hal Morey/Getty Images)
Szponzorált tartalom
