16 férfi ül egy majorságban, valahol a kies angol vidéken, Monopolyt játszanak. Igazi pénzzel, fontbankókkal, összesen – mai áron – kis híján 20 milliárd forinttal. Nem a legújabb Guy Ritchie-film nyitó képsorai ezek, hanem egy nagyon is valós epizódja annak a legendás esetnek, amely 55 éve egyszerre rázta meg, ejtette ámulatba és lelkesítette fel Angliát.
1 sérült, 120 zsáknyi vagyon, 30 perc
Azon az álmos augusztusi csütörtök hajnalon a Glasgow–London postajárat csikorogva fékezett a Stears Crossingnál, mert a szemafor vöröset jelzett. Az alatta világító zöld fényt vastag lemez takarta le, a tilos jelzés lámpájához pedig akkumulátort tartott egy rabló. Így állította meg a zseniális Bruce Reynolds és (máig sem tudjuk, pontosan hány fős) csapata azt a postavonatot, amelyet ellopva egy csapásra (illetve az angol rendőrség kritikusai szerint jókora késéssel) világhírre tettek szert.
Innentől minden – stílszerűen – olajozott gyorsasággal és tűpontos menetrend szerint zajlott: a meglepett vasutas leszállt, hogy ellenőrizze a szokatlan jelenséget, és telefonáljon az irányításnak, de csak elvágott kábeleket talált. Eközben hátulról leteperték, és ártalmatlanná tették. A rá váró mozdonyvezetőt két oldalról próbálták legyűrni a vonatot megrohamozó rablók, de ő ellenállt, végül le kellett ütniük egy rúddal. Ő volt az egyetlen sérültje az amúgy fegyvertelen angliai nagy vonatrablásnak. A sértettje a posta, a pénzüket szállító bankok és állítólag egy gyémánt nyakék tulajdonosa. A vagonban a zsákokra vigyázó négy fegyvertelen őrt gyorsan megkötözték.
A félájult mozdonyvezetőt azonban később kénytelenek voltak életre pofozni, mert kiderült, hogy az egykori vasutas bandatag egészen másfajta gépeket vezetett csak odáig, így a túsz irányításával gurultak előre addig a hídig, amely alatt ott várakozott a teherautó – és még két másik a környéken elterelésül. A haszontalan vasutast beszervező tagnak kellett a legnehezebb darabokat lecipelnie, de mindenki részt vett a 2,5 tonnányi szajré, összesen 120 zsák átpakolásában. Az egész akció 30 percig sem tartott. Mire az első hírek felhangoztak a menekülők teherautójában is fogható rendőrségi rádión, már egy órája úton voltak, és oda is értek a két hónapja rejtekhelynek bérelt majorsághoz. A rádión további jó hírek jöttek: a hatóságok egy fültanú vallomása alapján csupán 30 mérföldes körön belül kutattak utánuk.
A végzetes hiba
Gyorsan elosztották a pénzt, ami 1936-ban 2,6 millió fontot, mai árfolyamon 50 millió fontot tett ki, és a vasárnapi továbbutazást is előbbre hozták, mert tartottak tőle, hogy a kihalt vidéken újra benépesülő udvarház feltűnik majd a környékbelieknek. És bár mindenről letörölték az ujjlenyomatokat, még a Monopoly-figurákról, köztük a mozdonyról is, felbéreltek egy embert, hogy gyújtsa fel a helyet. Ő azonban eltette a 10 ezret, de nem végezte el a melót. Ez végzetes hibának bizonyult: a környékbeliek ugyanis jelezték a rendőröknek a szokatlan mozgolódást a ház körül, akik öt nappal a rablást követően felfedezték a helyet, és találtak ujjlenyomatokat. Ám ezzel együtt is átmenetileg zsákutcába jutott a nyomozás, pedig egy hat nyomozóból álló különleges osztag vette kézbe a sajtószenzációt, és a néhol a Beatlesnek kijáró rajongást keltő banda elleni hajszát.
Végül egy elegáns londoni klub szivarszobájában kapták a rendőrök a fülest, hogy egy börtönben ülő informátor hajlandó lenne némi kedvezményért megnevezni a banda tagjait. Az elítélt ugyan valóban tudott néhány nevet, de a többit más besúgóktól kellett összeszedegetni. A nevek és az ujjlenyomatok birtokában a rendőrség – a nyomozást vezető Tommy Butler tiltakozása ellenére – a fotókat kiadta a sajtónak, aminek köszönhetően jó néhányan felszívódtak. Az alapos és kitartó kutatómunka végül csak meghozta a gyümölcsét, és az első letartóztatásokra is sor került. Elsőként Roger Cordrey-t kapták el, aki gyanús lett a szállásadónőjének, mert csupa 10 shillingessel fizette ki a háromhavi garázsbérletet. A rablásban részt sem vevő barátja, akinél meghúzta magát, szintén börtönbe került, és ott is halt meg 1970-ben.
A Mentmore híd, ahol megállították a vonatot. (Fotó: wikipedia)
Akiket sosem kaptak el
Összesen nyolc bandatagot és néhány további segítőt sikerült elfogniuk a rendőröknek – az egyik egy elvesztett, pénzzel teli tárcával bukott le –, de szemtanúk is szép számmal jelentkeztek. Az 1964. januári tárgyaláson összesen 240-en vallottak. A bíróság épületét is át kellett alakítani a szokatlanul nagy érdeklődés miatt. Az 51 napos tárgyaláson végül 13 elkövetőből 11-en kaptak hosszú, 25–30 éves ítéletet (egy ártatlanul), de két rabló ellen nem volt elég bizonyíték.
Ám a történet még nem ér itt véget. Charlie Wilson fél év alatt megunta a börtönt, Párizsba szökött egy plasztikai sebészhez, onnan pedig Mexikóba állt tovább, ahol találkozott két cimborájával, Reynoldsszal és Edwardsszal. Őt később marbellai villájában lőtték le. Egy évre rá Biggs is meglógott, és ő sem állt meg a párizsi sebészig, hogy új arcot kaphasson. Velük együtt összesen öt tagnak sikerült eltűnnie a rendőrök szeme elől. A háborús veterán Jimmy White láthatatlanná vált Angliában, Edwards Mexikóban telepedett le (de később önként visszatért, és 15 évet ült), Wilson Kanadában bújt el, ám amikor az egyik unokaöccse meglátogatta, a Scotland Yard is a nyomára akadt, 1968-ban kapták el.
A banda feje, az akció értelmi szerzője, Reynolds habozott Mexikó, Kanada, Franciaország és Ausztrália között, ám végül haza kellett térnie, mert elszórta a pénzt. Az ítéletéből végül tíz évet töltött le. Ronnie Biggs a francia plasztikai műtét után Ausztráliában telepedett le, de az Interpol élénk érdeklődése miatt továbbállt Brazíliába, ahonnan nem volt kiadatás, különösen, hogy fia született, ami a dél-amerikai országban védettséget biztosított neki. Három agyvérzés után, 71 évesen tért vissza Angliába, mert – ahogy mondta – még életében meg akart inni egy jó pint sört egy igazi pubban. Erre csak a büntetése letöltése után, 2009-ben nyílt alkalma. Volt azonban három rabló, akinek soha nem akadtak a nyomára. Mint ahogy a pénz jelentős részének sem. A két és fél millióból csak alig 400 ezret sikerült visszaszerezni.
Ám a világhírt sosem vehették el tőlük: a könyvek, filmek mellett – a leghíresebb változatban Phil Collins játszotta a főszerepet, a Derricket játszó Horst Tappert pedig Reynoldsot is alakította egy német tévésorozatban – említésre méltó, hogy Ronnie Biggs két számban is énekel a Sex Pistols életét feldolgozó dokumentumfilmben. A hidat, ahol a rablás történt, azóta is Train Robbers Bridge néven ismerik, egy játékgyártó pedig modellvasutat is gyártott a bűntény főszereplőjéről, a 40-es osztályú lokomotívról. Az utolsó tag, Douglas „Goody” Gordon 2016-os halálával végleg a legendák közé került Anglia leghíresebb bűnténye.
Nyitókép: A nagy vonatrablók a rablást feldolgozó könyv bemutatóján. (Fotó: wikipedia)
Szponzorált tartalom
