Talán nem véletlenül tart a Nyitott Akadémia az ország számos nagyvárosában telt házas előadásokat, számos pszichológust és mentálhigiénés szakembert felvonultatva. Mert a helyzet azt mutatja, hogy erre igény van. A pszichológia egyre inkább kezd közelebb kerülni az emberekhez, és kezd többé válni annál a furcsa tévképzetnél, hogy pszichológushoz járni egyet jelent azzal, hogy egy korosodó orvos ágyán fekszünk, miközben életünk nehézségeiről mesélünk a könnyeinket törölgetve.
Különösen fontosnak tartom, hogy a fiatalok is megszólítva legyenek, ezért tisztelem többek között Tari Annamária munkásságát. A vasárnapi sziesztám alatt került kezembe egy néhány héttel ezelőtti Nők Lapja, amiben a következő sorokat olvastam tőle:
“Gyorsan, nagyot, sokat! Minden erről szól. De hiába élünk a 21. században, érzelmi kapacitásaink működése régimódian lassú. Most mindenki azt hiszi, nincs idő semmire, nem lehet hibázni. Az ember akkor véti élete legnagyobb hibáját, amikor nem tudja megengedni magának a hibázás luxusát.Ha nem képes azt mondani magának vagy másoknak, hogy bocs, én ezt most elszúrtam.”
Fejbe vertek a mondatai: Az ember akkor véti élete legnagyobb hibáját, amikor nem tudja megengedni magának a hibázás luxusát. Nem volt elég egyszer elolvasni, és még most sem elég, újra és újra szükség van a tudatosítására. A hibázás a mai világunkban igenis luxusnak számít.Aminek kőkeményen megfizetjük az árát. De nézzük is meg, miért? Miben nőttünk fel? Olyan iskolai rendszerben, ahol túlértékelték a jegyek fontosságát, miközben elfelejtettek felkészíteni minket az Élet valós problémáira.
Ha hibáztunk, megbüntettek, aminek következtében mindent megtettünk azért, hogy jó úton járjunk. Görcsösen ragaszkodtunk ahhoz, hogy lépéseinket valamiféle “tökéletesnek tűnő terv” szerint tegyük meg. A terv azonban lehet, hogy tökéletesnek tűnt a szüleinknek, vagy tanárainknak, azonban korántsem vált azzá önmagunk számára… A teljes cikket a Lélekmozaikok blogon olvashatod.
