Az életközepi válságot én egyelőre nem krízisként, sokkal inkább egy hosszan elnyúló fordulópontként élem meg. Egy fontos időszakként, melynek a végére hozzászokom a gondolathoz, hogy sem különleges, sem örök életű nem vagyok, és megbékélek azzal is, hogy nem fogom már megváltani a világot.
Kicsit tartottam a 40. születésnapomtól. Azonban ahelyett, hogy szülinapi borozgatás közben maguk alá temettek volna a borús gondolatok, a negyedik X-et a barátnőimmel és egy hatalmas bulival köszöntöttem, kábé úgy, mint legutóbb húszévesen. Hogy az életközepi válság akkor messzire elkerült, abba talán az is belejátszott, hogy a nyár kellős közepén születtem, és a szikrázó napsütésben valahogy nem volt kedvem szomorkodni. De aztán elérkezett a hideg és szürke január, és most úgy érzem, valami kezd megváltozni. (És ha belegondolok, lehet, hogy az a szülinapi buli már ennek az előszele volt.)
A nagy döntések pedig végérvényesek lesznek. Egész eddigi felnőtt életemre jellemző volt, hogy általában 3-4 évente lakhelyet és munkahelyet váltottam, de most azt érzem, hogy végleges döntést kellene arról hoznunk, hogyan és hol szeretnénk életünk második felét eltölteni. És ez nyomaszt olykor, ahogy az is, hogy tudom, sok mindenre most van itt az utolsó esélyem. Például arra, hogy legyen még egy gyerekem, hogy letegyek valami igazán fontosat az asztalra, vagy hogy megtanuljak búvárkodni és tisztességesen németül, elkezdjek triatlonozni, vagy bulizzak, mert lehet, hogy pár év múlva már hülyén fogok kinézni, ahogy a Moves like Jaggerre táncolok. Igen, igen, a jó öreg kapuzárási pánik is megérkezett, és annak ellenére, hogy az utóbbi években egy kezemen meg tudnám számolni, mennyit buliztam, most, ha lehetne, minden héten mennék táncolni.
Gustav Klimt műve
Egészen a kisfiam születéséig úgy gondoltam az életemre, mint ami egyfajta készülődés a nagy felnőttkorra, amikor majd szép házam lesz, nagy kerttel, meg gyerekeim, legalább három, és kutyáim, minimum kettő. De most be kell látnom, hogy az, amire vártam és készültem, az itt és most van. Akkor is, ha kicsit sárgább és savanyúbb, mint azt fiatalkori álmaimban elképzeltem. Mert nincs szép házam nagy kerttel, nincsenek kutyáim, és három gyerek helyett egyelőre egy van, de ő természetesen csodálatos. Nem lettem korszakalkotó zseni, és bálnákat sem fotózok Alaszka partjainál, de még csak egy doktori címem sincs semmiből. Persze, ezekkel az álmaimmal lehet, hogy már korábban le kellett volna számolnom, de világéletemben későn érő típus voltam.
Amit viszont egyre jobban értékelek, az az, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, és bár nem lettem Pulitzer-díjas újságíró, és nem is leszek, de magamhoz képest még tudok fejlődni, és ami a legfontosabb, van is hozzá kedvem, hogy ezen nap mint nap dolgozzak.
Amit számomra a legnehezebb elfogadni itt, az élet közepén, hogy nem sokáig leszek már képes arra, hogy gyermekem legyen. Hogy ha szeretnék, most azonnal kell meghoznunk a döntést, nincs már idő a gondolkodásra. Miközben tudom, hogy egy nő életének természetes állomása a klimax, tartok tőle és mindattól a változástól, amit magával hoz. A testemben, a lelkemben, a női mivoltomban, az életemben. Tudom, hogy az 50 az új 40, és hogy Jennifer Aniston 49, Salma Hayek meg már 50 is elmúlt, és milyen jól néznek ki, de a közelgő változókor gondolatával nekem még nem sikerült megbarátkoznom. De remélem, lesz még rá pár évem.
Az egyébként fura mód kevésbé zavar, hogy több a ráncom, szülés után feszesnek egyáltalán nem mondható a hasam, és hamvas bőröm is a múlté már. Nem mondom, hogy nem bánt egy kicsit, mikor a könyvtárban nem tegeznek vissza az egyetemisták, de csak mosolygok magamban, amiért még mindig fiatalabbnak érzem magam annál, mint amennyinek ők látnak. Mindeközben pedig soha nem voltam még ilyen jó viszonyban önmagammal, mint most.
Az a idegesítő megfelelési kényszer és kóros önbizalomhiány, ami hosszú évtizedekig végigkísért, mostanra teljesen kezelhető lett. Már nem érdekel, hogy a számomra érdektelen emberek mit gondolnak rólam, és elég bátor tudok lenni ahhoz, hogy az ösztöneimre hallgassak, akkor is, ha a környezetem esetleg másképp gondolja.
Miközben a téma után kutakodtam az interneten, rábukkantam egy cikkre, amelyben a modern életközepi válság 33 jeléről írnak. Itt a képes cikkben megtaláljátok mind a 33 „tünetet”. Örömmel konstatáltam, hogy négy-ötnél több nem vonatkozik rám. Azon meglepődtem, hogy az egyszerű élet utáni vágy is lehet az életközepi válság jele. Én azt gondoltam, az, hogy vidékre vágyom, és méhészkedni szeretnék, inkább a bölcsesség, a megnyugvás jele, semmint az életközepi válságé.
A jellemzők közül az is igaz rám, hogy mindig megjegyzem, ha egy miniszterelnök vagy miniszter fiatalabb nálam, de ezt húszévesen is így gondoltam, szerintem egy 37 éves embernek nincs elég tapasztalata ahhoz, hogy egy országot vezessen. Az is igaz rám, hogy igyekszem feleleveníteni a régi kapcsolatokat, sokat beszélek és gondolok a gyerekkoromra, és az is, hogy a másnaposságot egyre nehezebben heverem ki. Annak viszont örülök, hogy eszembe sem jut, hogy plasztikai sebészhez kellene fordulnom, hogy húsz évvel fiatalabb pasikkal flörtöljek, vagy hogy letagadjam a koromat.
Mert életközepi válság ide vagy oda, a borús gondolatokkal együtt a bölcs belátást is egyre inkább észreveszem magamon, és összességében mégiscsak azt mondhatom, tök jó negyvenesnek lenni.
