Amelia anyasága egyáltalán nem kezdődik ideálisan. Amikor a férjével a kórházba tartanak, hogy megszülhesse az első gyermekét, autóbalesetet szenvednek. A férfi meghal, Amelia (Essie Davis Oscart érdemlő játéka) és a születendő gyermek azonban megússza, így az a helyzet áll elő, hogy élete párjának halála egy napra esik a gyermeke születésnapjával. Talán elfogadhatónak tűnik, hogy a kis Samuel szülinapját sosem azon a napon ünnepelték, hanem mindig valamivel később. Érthető döntés ez Amelia részéről, sőt még talán mi is megértően bólogatunk, de milyen törést okozhat egy gyerekben, hogy nem ünnepelhet felszabadultan a születése napján, mert a születése mindörökre összeforrott az édesapja halálával?
Egy egyedülálló anya megosztaná
A fonalat akkor vesszük fel, amikor a kis Samuel már hatéves, iskolába jár, és az édesanyja egyedül neveli őt egy méretes, de kissé lepukkant családi házban. Samuel nem mintagyerek. Állandóan pörög valamin, képzeletbeli szörnyekkel hadakozik, a ház limlomjaiból fegyvereket készít a szörnyetegek ellen, már-már kényelmetlenül őszinte, az iskolában pedig a hirtelen hangulatváltozásai és időnként agresszív természete miatt kerül a szégyenpadba.
Ameliának időnként szüksége lenne rá, hogy valaki vigyázzon Samuelre, amíg neki valami dolga akad, de a kissrác lassan már sehol sem szívesen látott vendég – a film egyik jelenetében például egy fa ágán álló játszóházból lök ki egy őt sértegető kislányt –, így Ameliának egyre ritkábban jut egy kis énidő. Márpedig igazán szüksége lenne rá, hiszen a film egyik emlékezetes jelenetében láthatjuk, amint egyedül mászkál egy plázában, és láthatóan hihetetlenül élvezi az ezzel járó szabadságot. Amelia idejét nappal a munkája, esténként és éjszakánként pedig a kisfia tölti ki, aki mellett még aludni sincs ideje. Samuel ugyanis szörnyeket lát, és komolyan készül arra, hogy megvédje a házukat a gonosz betolakodóktól. Éjszakánként gyakran riasztja fel a mamáját egyre hajmeresztőbb kényszerképzeteivel, aki a sok munkától, aggódástól és kialvatlanságtól szép lassan teljesen kikészül.
Babadook: Csak a felszínen horror
A fordulatot egy furcsa mesekönyv hozza el, amit egyik este Samuel hoz be a szobába, hogy az anyja olvasson fel neki belőle. A könyv egy furcsa, kalapos lényről, Babadookról szól, akitől nem lehet szabadulni, és aki, ha nem vigyázol, megöl téged. Amelia a mesétől nemcsak megriad, hanem szép lassan ő is hinni kezd a kisfia szörnyeiben. Vajon éjszakánként tényleg meglátogatja őket a Babadook, hogy ellopja az életüket?
Az ausztrál Jennifer Kent 2014-ben nagy sikert aratott filmje (ami valami rejtélyes okból a mi mozijainkba most futott be) csak a felszínen működik kísértetházas horrorként. A hasonló filmekkel ellentétben Kent nem ijesztgetni akar, hanem szembesíteni bennünket a legbelső félelmeinkkel. Vajon mi az oka annak, hogy Samuel mindenhol szörnyetegeket lát? Miért lehet az, hogy Amelia ennyire ridegen viselkedik a kisfiával? A film egyik korai jelenetében láthatjuk, amint Samuel éjszaka átmegy az anyja mellé aludni, és amint elaludt, a nő egyik első dolga, hogy távolabb, az ágy szélére húzódjon tőle.
Jelenet a Babadook című filmből
Az anyaság legsötétebb oldala
A Babadook a gyászból, a szülői felelősségből, a magányból és a kiszolgáltatottságból keveri ki a rettegés filmkoktélját. Nem a kalapos szörnyeteg az, ami igazán félelmetes benne, hanem mindazok a sötét emberi érzések, amik ezt létrehozták. A film arra vállalkozik, hogy megpróbáljon bemászni egy olyan anya fejébe, aki már nem bírja tovább.
Időnként a média felkap egy olyan hírt, ami arról szól, hogy egy anya megölte vagy kidobta a gyermekét. Szörnyülködünk, rémült arccal beszélgetünk az ismerőseinkkel arról, hogyan követhet el valaki ilyen szörnyűséget. Csak egyetlen dolgot nem teszünk ilyenkor: nem próbáljuk meg elképzelni, hogyan jutott az illető odáig, abba az elmeállapotba, hogy ezt megtegye. Ebbe még csak belegondolni is túl kényelmetlen lenne. A Babadook nem fél szembesíteni bennünket a mélybe vezető út bemutatásával. Ugyanakkor a film javára írandó, hogy nem akarja totálisan kicsinálni a nézőjét, és azért felcsillant némi reménysugarat. Kent mindezt jó ízléssel teszi, és esze ágában sincs hazudni nekünk: megmutatja, hogy a velünk lévő sötétség mindörökre velünk is marad, csak idővel talán megtanulhatjuk, hogyan uralkodjunk felette.
