Játsszák a moziban a Hentes, a Kurva és a Félszemű című új Szász János-filmet. A történet a húszas években esett meg, nem sokkal az első világháború után. Udvarlás is van benne: gyöngysorral, egy szép hússzelettel, bundával, aztán már pénzzel is. Az, aki udvarol, a legszebb ruháját veszi fel, kajtat a másik után, keresi a társaságát. Gondoskodik a kényelméről, tiszta ágyneműt küldet a házába. Gazdag, így udvarol. Mohó, mindent megtenne a másikért. A nincstelen meg – az is udvarol. Karakteréhez mérten. Elmegy a másik elé a záróra után, hogy ne menjen haza egyedül a sötétben. Jóízűen eszi a főztjét. De ajándékot nem ad. Ki szereti jobban a nőt?
Bár az udvarlási szokások nagyon-nagyon megváltoztak az elmúlt évtizedekben, aztán az elmúlt években újra, az udvarlás maga nem ment ki a divatból. Míg régen szigorúan meghatározott szabályokkal, lépésről lépésre, netán közvetítő által lehetett udvarolni, vagy valaki más jelenlétében, meghatározott ajándékokkal, ma sokszor az udvarlás a virtuális térben kezdődik, ahol nincs is ott a másik fizikai valójában.
„Az mindenképp fontos, hogy válasszuk ketté, milyen kapcsolati indulásról van szó – mondja Makai Gábor klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. – Ha csak szexről szól a kapcsolat, ahol a két fél a szexuális ösztönöket szeretné megélni, csupán egy éjszakába zsúfolva, akkor ott nem érdemes energiát és időt fektetni az udvarlásba. Lehet persze gesztusokat tenni, italt fizetni, taxit rendelni – de ma már ez sem megszokott. Ha viszont egy párkapcsolatot keresünk, azt szeretnénk kiépíteni, az udvarlás elhagyása akár gondot is okozhat a későbbiekben. Ez a szakasz ugyanis arról szól az életünkben, hogy meg kell mutatni magunkat, a személyiségünkről minél többet elárulni. Megszületnek az első közös élmények, emlékek, amelyeket a kapcsolat későbbi szakaszában számon tartunk, visszaidézünk. Másfelől, meg kell hódítani a másikat, el kell varázsolni. Amikor a férfi pácienseim azt mondják, hogy félnek az udvarlástól, az több mindenről árulkodik. Egyrészt, mivel illendő lenne nekik kezdeményezni, félnek az elutasítástól, a szégyentől. Egy-egy ilyen kudarc akár nagyobb lelki terhet is jelenthet. Aki érzékeny, gátlásos, utána érezheti azt, hogy nem elég jó – nem elég megnyerő, nem elég jóképű. Legközelebb még nehezebben indít kezdeményezést. Ma már azonban vannak nők, akik simán átveszik a kezdeményezést a férfiaktól. Nem lacafacáznak, odamennek a bárpultban, melléülnek, felkérik táncolni, elkérik a számát. Őket ma már nem kurvázzák le, de a megítélésük még vegyes. Nemcsak a férfiak részéről, hanem a nőtársak részéről is. A különböző érzelmek: irigység, féltékenység, sóvárgás – persze erősen befolyásolják, hogy egy-egy ilyen szituációt hogyan ítél meg a környezet. Van, aki elítéli, más úgy gondolja, miért ne.”
Az udvarlás a hosszú távú kapcsolatok előszobája
Az, hogy az udvarlás hogyan történjen, nincs szabályokhoz kötve. Már nincsenek protokoll-előírások, de a társadalmi elvárások sem kell, hogy domináljanak. Az a fontos, hogy megismerjük a másikat, ha tetszik nekünk, ha vonzódunk hozzá, akkor pedig próbáljuk meghódítani. Ha egy férfi kellemetlenül érzi magát, erőltetettnek érzi, hogy egy szál virággal menjen át a parkon, és átnyújtsa, akkor válasszon mást. Ha a nő útközben vett egy kürtőskalácsot, és szívesen megkínálná vele a másikat, tegye meg. Legyen ő az első, aki ad. Az udvarlás mindenképp legyen a személyiség lenyomata. Az adok-kapok pedig kölcsönös.
„Az udvarlásban mindig a jobb oldalunkat próbáljuk mutatni – mondja a szakértő. – De ez így is van rendjén. Az állásinterjún is azt mondjuk el, mit tudunk, miben vagyunk jók, nem pedig azt, hogy mi okoz gondot, mit szeretünk kevésbé a munkánkban. Az udvarlásban egy vágy fogalmazódik meg: valamit akarok a másiktól, és el akarom érni, amit szeretnék. Aztán néhány alkalom után kiderül, van-e egymás mellett keresnivalónk, működik-e az egy hullámhossz, ahogy mélyül a kapcsolat, ahogy megtörténnek szituációk, akarom folytatni, vagy inkább kihátrálnék.”
Egy csetablakban vagy egy viberes térfélen, ahol applikációk, előre megírt panelüzenetek, netán érzelmeket sugalló matricák is vannak, könnyebb udvarolni. Amikor nem látjuk a másik arcát, testbeszédét, őszintébbek, viccesebbek tudunk lenni. Csakhogy ebből a biztonságos virtuális térből ki kell lépni egy idő után.
Arc nélkül sokan sokkal könnyebben felvállalják az érzéseiket – magyarázza a pszichológus. – Ezek azonban védelmi funkciók. Az udvarlás nem történhet végig a neten, muszáj kilépni. Fel kell vállalni egy izzadós tenyeret, egy kevésbé rendezett fogsort, a magasságunkat vagy a hurkáinkat.
A tartalom meg a forma
„Márknak szerintem több matrica volt letöltve a telefonjára, mint nekem – nevet Ági, amikor megkérdezem, szoktak-e hangulatjelekkel érzéseket kifejezni. – Utál szöveget írni, ezért ha kérdezek valamit, vagy én kifejezem az érzéseimet, ő nem azt írja, hogy hiányzol, hanem egy ilyen feliratú matricát küld. Ez nekem nem ugyanaz. Inkább írná le. Amikor még udvarolt, akkor óránként legalább egyvalamit küldött. Már három éve vagyunk együtt, persze viberezünk, de az üzenetek száma erősen megcsappant, előbb jön egy olyan, vettél-e vacsorára valamit, mint hogy mókás bagolymatrica legyen, szívvel a kezében… Az egyik barátnőm pasija viszont állandóan szívecskéket küld, van belőle neki vagy tizenötféle. Elárasztja a barátnőm telefonját. Igaz, még csak három hete jöttek össze, még »udvarol«, de azért ennél többet, jobbat is kitalálhatna.”
„Nándival egy gasztrofesztiválon randiztunk először – meséli Virág. – Két héttel korábban egy barátnőm szülinapján ismerkedtünk meg, aznap este már bejelölt. Aztán sokáig csak neten leveleztünk, néha telefonon beszéltünk, mert mindketten nagyon elfoglaltak voltunk. Na jó, én egy kicsit ki is vártam, hogy jobban megismerhessem. Amikor a Városligetben találkoztunk három óra körül, én már nagyon éhes voltam. Direkt nem ebédeltem, hogy megkóstolhassam a helyben készített finomságokat. Járt a szemem, hogy melyik standnál mit adnak. Nándi meg csak kullogott. Aztán egyszer csak kibökte, hogy ő nemrég ebédelt, nem éhes. Ha én akarok, vegyek magamnak valamit, de azért tudjam, hogy ilyen helyeken minden drágább, és ha még inni is akarok valamit, akkor az végképp nem éri meg, háromszorosa a bolti árnak.
Úgy éreztem magam, mint akit leforráztak. Az egy dolog, hogy nem hívott meg semmire, de még ki is oktatott. Amikor végre vettem valamit, és bele akart kóstolni, lecsípni a végét, egyszer, kétszer, háromszor – akkor döntöttem el, hogy többet tuti nem találkozom vele. Én még ilyen lehetetlen, smucig alakot nem láttam.
Hogy az elvárásaink hogy alakulnak, mit várunk el egy férfitól, az teljesen egyedi. A nők szeretik a figyelmességet, a gesztusokat, de ma már sokszor kifizetik a saját fogyasztásukat.
„Egy páciensem mondta egyszer, hogy első randin ő semmit sem fizet a nőnek – mondja Makai Gábor. – Ezt ő jelzésnek szánja, azt akarja vele kifejezni, hogy még semmi sem komoly, csak »ismerkedés van«, laza, köteleződés nélküli kapcsolat. Mivel azonban az első személyes találkozás eldöntheti, hogy lesz-e folytatás, akár ezen is múlhat. A másik honnan tudja, mit jelent ez a dolog? Érezheti elutasításnak, gondolhatja azt, hogy a másik spórolós, sajnálja az 1200 forint/találkozást. De a mai világban lehet ennél szélsőségesebb is a dolog, a nő javasolhat olyan éttermet, amit a férfi a hétköznapokban egyáltalán nem engedhetne meg magának. Az anyagiak is sokszor meghatározzák az udvarlás mikéntjét, a kapcsolat indulását. Ha például a férfi kirándulni viszi a nőt, vállalja az utazás költségeit, ma már elfogadott, hogy a cukrászdát cserébe a nő fizeti. Ezért is mondom, hogy semmi sincs kőbe vésve, bármilyen forgatókönyv lehet. De az fontos, hogy mi önmagunkat ismerjük, a saját elvárásainkkal viszont tudjunk a helyzethez igazodni.”
Kirakatudvarlás
Vannak nők, akik hajlamosak hergelni a többieket azzal, hogy nekik milyen udvarlójuk akadt. Főleg a nagy gesztusokkal lehet dobálózni – virágcsokrok, drága bonbon, netán kisebb ajándék, koncertjegy, wellnesshétvége –, amiket persze kiposztolnak, körbeküldenek. Az ilyen jelenségnél már nem az a fontos, hogy mit tett a férfi, hanem az, hogyan méretjük meg a férfi tetteit a saját kis környezetünkben. Miközben az udvarlás tárgyiasított része sem a kapcsolatnak nem fokmérője, sem a férfi személyiségének nem biztosítéka. A legjobban a szélhámosok tudnak udvarolni – ez mióta világ a világ, így van. Úgy bókolni, azt mondani, azt adni, amit a nő akar – ami a fejében van, amit sorozatokban látott, amivel az aktuális reklámok átmosták. És hát persze itt a Valentin-nap, amikor mindez egy napban csúcsosodik ki.
„Nekem nincs bajom a Valentin-nappal – mondja a szakértő. – Bárhol tart a kapcsolat, nem zavar, hogy felhívják rá a figyelmet, hogy ma aztán még jobban figyeljünk a másikra, még kedvesebbek legyünk. Persze ez csak egy nap, és az odafigyelésnek folyamatosnak, intenzívnek kell lennie. Viszont ezen a napon a szinglik kicsit megzuhannak. Őket az a szembesítés éri, hogy senkijük sincs, magányosak. Ebből rögtön levonják azt a következtetést, hogy baj van velük. Nem elég jók. Van, akinél depressziót okoz az érzés. Már hetekkel korábban meglátják a plüssmacis, bonbonos hirdetéseket. Tele van velük a város, a szórólapból is ez hullik ki. Ezen még lehet, hogy túllépnek, mert ez ma már kevésbé trendi, nevetséges. De az érzés mégis dolgozik. És aznap érheti őket olyan inger – egy szerelmes szám a rádióból, egy betelefonálás, egy hír, egy barátnői poszt –, ami viszont tönkreteszi a napjukat, és utána elég nagy utómunkával tudnak csak ezen túl lépni. Azok, akik párkapcsolatban élnek – akár induló, akár régebben tartó –, viszont kihasználhatják az alkalmat. Ünnepé tehetik a napot. Különlegesebbé. Kifejezhetik, hogy mennyire szeretik a másikat, mennyire figyelnek rá. Az udvarlás fontos. Ez húsz év múlva is így lesz.”