Teréz anya: ezt a jelzőt millió felütéssel megkaptam már. Volt, aki hálával aggatta rám e nevet, mások viccnek szánták, és volt olyan is, aki egyenesen baleknak nézett csak azért, mert a Teremtő túltolta bennem a segítőszándékot. Tinédzserként nem gondoltam túl a dolgot, csináltam, amit a szívem diktált: jó voltam másokhoz, segítettem, ahol tudtam.
Gimnáziumban persze folytattam:
- felkaroltam a drogos osztálytársam, felkészítettem érettségire egy másikat,
- ott voltam, ha valaki szakított,
- bulikban én hallgattam a szomorú embereket a pultnál,
- bár rettegtem a tűtől, mindig rohantam vért adni,
- ruhát gyűjtöttem a helyi árvaháznak,
- ebédet vittem a hajléktalanoknak,
- meghallgattam az iskolaportást,
- a barátnőm javára lemondtam a kis Ő-ről,
- a kisöcsém javára lemondtam az esti programokról,
- megvigasztaltam a buszon mellettem utazókat,
- lebeszéltem a nővéremet az öngyilkosságtól,
- végigasszisztáltam édesanyámmal a rákot,
- talpra állítottam az expasimat
– és mindezt nem azért, mert valami érdemrendre gyúrtam volna, egyszerűen éreztem magamban az erőt ahhoz, hogy megtegyem – hogy az egész világot keblemre öleljem és egész egyszerűen megmentsem. Halálosan komolyan hittem benne, hogy meg tudom tenni!
Vitt előre a jóság, a segíteni akarás lendülete, kétség nem fért hozzá, hogy jó az út, amit taposok – és tudom, mit csinálok. Aztán a pofonosztásnál én is sorra kerültem, és akkorát fordultam a tengelyem körül, hogy alig bírtam felállni – én, az angyal, mindenki jótevője. Ez volt az első alkalom, hogy éreztem, valamit nagyon rosszul csinálok. Saját sebeim mellett már nem jutott annyi idő és energia másokra, mint korábban – környezetem pedig csúnyán megtorolta ezt. Nem értettem, mi történik! Tizennyolc évesen még nem láttam át az energiavámpírok, a manipulátorok, az egoisták játszmáit, rendre bedőltem nekik, és a végletekig feszültem, hogy megfeleljek. Soha, de soha egyetlen percre nem voltam képes az első helyre tenni magam, mindig mindenki bánata, fájdalma fontosabb volt, mint a saját életem.
- éjfélkor gond nélkül autóba ültem, ha a barátnőm depresszióba esett,
- levezettem heti ezer kilométert, hogy szüleimnek örömöt okozzak azzal, hogy velük töltöm a hétvégét,
- levezettem ezer kilométert, amikor édesanyámnak váratlanul (de rendszeresen) terapeutára és barátnőre volt szüksége,
- túlóráztam (ingyen) azért, hogy a kolléganőmet tehermentesítsem,
- tanú lettem egy esküvőn, csak mert megsajnáltam a menyasszonyt, hogy nincsenek barátai – és ez csak néhány rám jellemző lépés, amivel tényleg kiérdemelhettem volna az évszázad balekja címet.
Harmincéves koromig önzetlenül adtam, adtam és adtam – cserébe pedig soha nem kértem semmit. Meg sem fordult a fejemben, hogy rosszul csinálok valamit, mindössze annyit éreztem, hogy rohamosan fogy az életenergiám. Az évek múlásával lelkileg egyre rosszabb állapotba kerültem, és amikor segítségért kiáltottam, sehol nem volt az a sok ember, akiknek hosszú éveken át a kampósbotja voltam.
Harmincöt éves koromra jutottam el arra a pontra, hogy először megfogalmaztam magamnak: Én ezt az életet nem akarom. Elfáradtam! Legyen vége! Ennyi idősen volt már annyi eszem, hogy összerakjam, ha magamon nem tudok segíteni, segítséget kell kérnem – és így történt meg az, hogy másfél év intenzív terápia után végre összeállt a kép, megértettem annak az erőtérnek a dinamikáját, amiben marionettbábuként három évtized keresztül folyamatosan rángatott tíz-tizenöt ember – és amihez a jogot bizony én adtam meg nekik.
A felismerés nem nagyon tetszett, dühös voltam magamra, a családomra, a barátaimra, azzal vádoltam őket, hogy kihasználtak, hogy nem figyelmeztettek eléggé. Újra magamba roskadtam, hiszem a felismeréssel jött az is, hogy harmincöt éven át szinte alig éltem a saját életem – és ami a legrosszabb, ezért csakis magamat hibáztathatom! A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a segítségnyújtás olykor kibúvó is egyben: amíg mások baján töröm a fejem, nem kell felelősséget vállalnom a sajátomért, ki- és eltolhatom a döntés jogát, húzhatom, halaszthatom, hogy elkezdjek végre élni.
Terapeutám nem hagyott túl sokáig csüggedni, stratégiát gyártottunk, megterveztük a kommunikációmat, a legapróbb részletekig kiterveltük, hogyan építhetem le okosan energiaszívó környezetemet. Nem mondom, hogy gyorsan, de közel egy év alatt beállt a rendszer, hirtelen lett énidőm, megtanultam nem mindig segíteni, és most már azon aggódhatom, hogy akkor tényleg, merre és hogyan tovább? Olyan kérdésekre keresem a választ, hogy: mire vágyom? Mire vágyom, én, Anna, a belgyógyász, aki soha nem akart belgyógyász lenni, csak azért lett az, hogy édesapja büszke legyen rá; aki harmincöt évesen tanulja meg, mit jelent nemet mondani, hogy ahhoz joga van, mert nem azért született, hogy mások életét rendbe hozza.
Talán nincs is olyan késő mindehhez!
