nlc.hu
Mindennapok
Nem azért születtem, hogy mások életét rendbe hozzam!

Nem azért születtem, hogy mások életét rendbe hozzam!

Olyan kérdésekre keresem a választ, hogy Mire vágyom? Mire vágyom, én, Anna, a belgyógyász, aki soha nem akart belgyógyász lenni, csak azért lett az, hogy édesapja büszke legyen rá; aki harmincöt évesen tanulja meg, mit jelent nemet mondani, hogy ahhoz joga van, mert nem azért született, hogy mások életét rendbe hozza. 

Teréz anya: ezt a jelzőt millió felütéssel megkaptam már. Volt, aki hálával aggatta rám e nevet, mások viccnek szánták, és volt olyan is, aki egyenesen baleknak nézett csak azért, mert a Teremtő túltolta bennem a segítőszándékot. Tinédzserként nem gondoltam túl a dolgot, csináltam, amit a szívem diktált: jó voltam másokhoz, segítettem, ahol tudtam.

Gimnáziumban persze folytattam:

  • felkaroltam a drogos osztálytársam, felkészítettem érettségire egy másikat,
  • ott voltam, ha valaki szakított,
  • bulikban én hallgattam a szomorú embereket a pultnál,
  • bár rettegtem a tűtől, mindig rohantam vért adni,
  • ruhát gyűjtöttem a helyi árvaháznak,
  • ebédet vittem a hajléktalanoknak,
  • meghallgattam az iskolaportást,
  • a barátnőm javára lemondtam a kis Ő-ről,
  • a kisöcsém javára lemondtam az esti programokról,
  • megvigasztaltam a buszon mellettem utazókat,
  • lebeszéltem a nővéremet az öngyilkosságtól,
  • végigasszisztáltam édesanyámmal a rákot,
  • talpra állítottam az expasimat

– és mindezt nem azért, mert valami érdemrendre gyúrtam volna, egyszerűen éreztem magamban az erőt ahhoz, hogy megtegyem – hogy az egész világot keblemre öleljem és egész egyszerűen megmentsem. Halálosan komolyan hittem benne, hogy meg tudom tenni!

Vitt előre a jóság, a segíteni akarás lendülete, kétség nem fért hozzá, hogy jó az út, amit taposok – és tudom, mit csinálok. Aztán a pofonosztásnál én is sorra kerültem, és akkorát fordultam a tengelyem körül, hogy alig bírtam felállni – én, az angyal, mindenki jótevője. Ez volt az első alkalom, hogy éreztem, valamit nagyon rosszul csinálok. Saját sebeim mellett már nem jutott annyi idő és energia másokra, mint korábban – környezetem pedig csúnyán megtorolta ezt. Nem értettem, mi történik! Tizennyolc évesen még nem láttam át az energiavámpírok, a manipulátorok, az egoisták játszmáit, rendre bedőltem nekik, és a végletekig feszültem, hogy megfeleljek. Soha, de soha egyetlen percre nem voltam képes az első helyre tenni magam, mindig mindenki bánata, fájdalma fontosabb volt, mint a saját életem.

  • éjfélkor gond nélkül autóba ültem, ha a barátnőm depresszióba esett,
  • levezettem heti ezer kilométert, hogy szüleimnek örömöt okozzak azzal, hogy velük töltöm a hétvégét, 
  • levezettem ezer kilométert, amikor édesanyámnak váratlanul (de rendszeresen) terapeutára és barátnőre volt szüksége,
  • túlóráztam (ingyen) azért, hogy a kolléganőmet tehermentesítsem, 
  • tanú lettem egy esküvőn, csak mert megsajnáltam a menyasszonyt, hogy nincsenek barátai – és ez csak néhány rám jellemző lépés, amivel tényleg kiérdemelhettem volna az évszázad balekja címet. 

Harmincéves koromig önzetlenül adtam, adtam és adtam – cserébe pedig soha nem kértem semmit. Meg sem fordult a fejemben, hogy rosszul csinálok valamit, mindössze annyit éreztem, hogy rohamosan fogy az életenergiám. Az évek múlásával lelkileg egyre rosszabb állapotba kerültem, és amikor segítségért kiáltottam, sehol nem volt az a sok ember, akiknek hosszú éveken át a kampósbotja voltam. 

Harmincöt éves koromra jutottam el arra a pontra, hogy először megfogalmaztam magamnak: Én ezt az életet nem akarom. Elfáradtam! Legyen vége! Ennyi idősen volt már annyi eszem, hogy összerakjam, ha magamon nem tudok segíteni, segítséget kell kérnem – és így történt meg az, hogy másfél év intenzív terápia után végre összeállt a kép, megértettem annak az erőtérnek a dinamikáját, amiben marionettbábuként három évtized keresztül folyamatosan rángatott tíz-tizenöt ember – és amihez a jogot bizony én adtam meg nekik. 

A felismerés nem nagyon tetszett, dühös voltam magamra, a családomra, a barátaimra, azzal vádoltam őket, hogy kihasználtak, hogy nem figyelmeztettek eléggé. Újra magamba roskadtam, hiszem a felismeréssel jött az is, hogy harmincöt éven át szinte alig éltem a saját életem – és ami a legrosszabb, ezért csakis magamat hibáztathatom! A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a segítségnyújtás olykor kibúvó is egyben: amíg mások baján töröm a fejem, nem kell felelősséget vállalnom a sajátomért, ki- és eltolhatom a döntés jogát, húzhatom, halaszthatom, hogy elkezdjek végre élni. 

Terapeutám nem hagyott túl sokáig csüggedni, stratégiát gyártottunk, megterveztük a kommunikációmat, a legapróbb részletekig kiterveltük, hogyan építhetem le okosan energiaszívó környezetemet. Nem mondom, hogy gyorsan, de közel egy év alatt beállt a rendszer, hirtelen lett énidőm, megtanultam nem mindig segíteni, és most már azon aggódhatom, hogy akkor tényleg, merre és hogyan tovább? Olyan kérdésekre keresem a választ, hogy: mire vágyom? Mire vágyom, én, Anna, a belgyógyász, aki soha nem akart belgyógyász lenni, csak azért lett az, hogy édesapja büszke legyen rá; aki harmincöt évesen tanulja meg, mit jelent nemet mondani, hogy ahhoz joga van, mert nem azért született, hogy mások életét rendbe hozza. 

Talán nincs is olyan késő mindehhez!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top