Férjével boldog, kiegyensúlyozott házasságban éltek, párja üzletkötőként, ő logopédusként dolgozott a nyugdíj előtt. Amikor csak tehették, utaztak, túráztak, kerékpároztak, és két gyermeküknek, illetve három unokájuknak éltek. Tíz évvel ezelőtt aztán jött az első sokk: férjénél rákot diagnosztizáltak. Szerencsére időben észlelték a bajt, meggyógyult. Pár évvel ezelőtt azonban bekövetkezett a váratlan: férje súlyos agyvérzést kapott, ami alapjaiban rúgta fel nyugalmas életüket. A nő ekkor érezte úgy, nem bírja ki ép ésszel az egészet, rettegett, nem tudta, hogyan tovább. Mivel elérhető támasza nem volt, és magán képtelen volt segíteni, úgy döntött, szakemberhez fordul.
„Eleinte csak sírni jártam oda, de a doktornő azzal nyugtatott, hogy a sírás szükséges, az első lépést pedig megtettem, hiszen segítséget kértem” – magyarázza Éva, aki mára már békében tud mesélni a történtekről. Eleinte már az elegendő volt számára, hogy a pszichiáter székében helyet foglaljon, azonnal megeredtek a könnyei. Nemcsak félt, de a szíve is fájt imádott férje miatt, ráadásul bűntudat gyötörte, amiért nem képes pont ebben az élethelyzetben erős maradni – de aggasztotta az is, hogy „nyafogásával” a szakember terhére van.
Sokáig teljesen tehetetlennek érezte magát, félelme minden sejtje fölött átvette az uralmat. Kétségbeesett állapotán tovább rontott, hogy minden létező szabadidejében az internetet fürkészte, az agyvérzés következményeiről olvasott – és bár idővel új információkat nem tudott meg, reményvesztettsége egyre mélyült.
Idővel megértette, a sírás fontos, a könnyek a fájdalom jelenlétét tükrözik, márpedig ha a fájdalom jelen van, akkor attól előbb-utóbb meg is lehet szabadulni. Éva megérti, mekkora fájdalmat jelent az, hogy élete társa már soha nem lesz a régi, a bénult állapot örökre megmarad, mozogást soha nem nyeri vissza – életüket pedig most már ehhez kell igazítaniuk. Felfogja, mekkora sokk és változás ez, a könnyekhez és a gyászhoz joga van.
Minden egyes terápiás találkozással a fájdalom egyre enyhült, a sírós fázisok lerövidültek. „Egyre többet beszélgettünk arról, hogy hogyan szeretnék élni, és ebből mi az, ami megvalósítható” – emlékszik vissza Éva. Eleinte elhitte, hogy az élete férje agyvérzésével véget ért: „elvesztettem szem elől a saját életemet”. Miután nemcsak a bűntudta, de a fájdalom is enyhült, Éva be merte vallani, hogy segítségre szorul, férje ápolását nem bírja el teljesen egyedül. A megoldást egy részmunkaidő hozta el, elkezdett újra logopédusként dolgozni, férje mellé pedig pár órára felfogadtak egy ápolót.
A terápia vége felé jártak, amikor Éva megértette, férje állapota ellenére gondolnia kell magára is. Azon túl, hogy teljes erőbedobással és szeretettel ápolja társát, önmagáról is gondoskodnia kell: teret kell adnia vágyainak! Kezdetben képtelen volt megfogalmazni, hogy mit szeretne, aztán eszébe jutott, hogy bár soha nem volt túlságosan tehetséges, mindig nagyon szeretett festeni. Hamarosan kifestette padlásuk egy részét, leporolta régi festőállványát, vásznat vásárolt, és újra régi hobbijának élt. A kis padlásrész a béke szigete lett, ahol rendszeresen elbújhatott a mindennapok elől.
Jelenleg a ház átépítésén dolgozik, hogy férje a tolószékkel könnyebben mozoghasson, de ezzel egy időben az alkalmat is megragadja, hogy közös otthonukba új színt vigyen. Közel harminc beszélgetésen volt túl, amikor először ki tudta mondani: „Jól vagyok!” – és már nem gyötri lelkiismeret-furdalás, hogy férje állapota ellenére ő megtanulta újra jól érezni magát.
Közös életük teljesen átalakult, utazni nem tudnak többé, férje gyakran depressziós, szexuális életük elillant: mindez pokoli nehéz, de Éva mára képes szembenézni mindezzel. Nem szépíti a valóságot, el sem fut előle, nem sajnálja magát, de cipeli a terhet – és minden erejével az élet szép dolgaira koncentrál.
