Sokszor olvasni, hogy az, milyen ízekkel találkoztunk az anyaméhben, befolyásolja, hogy születés után mit preferálunk majd. Tényleg csak ennyin múlik, hogy ki mit szeret?
Amit megeszik az anyuka, azt a magzatvízen keresztül a baba is meg tudja kóstolni. Az egyik első találkozás, és így kiindulópontnak is tekinthető, hogy a terhesség alatt hogyan étkezik az ember. Innen indul ki minden, ezekkel az ízekkel találkozik leghamarabb, magzatkorában az ember. Ugyanakkor nem lesz minden gyerek édességfüggő, akinek az anyukája édességgel tömi magát az egész terhessége alatt, a dolog összetettebb ennél. Ez az egyszerű kapcsolás anya és gyereke között édestestvérek esetében sem lenne magyarázható, mert náluk is komoly eltérések vannak ízlésvilág tekintetében. És az is igaz, hogy minden terhesség más. Ami az egyik terhességben a kovászos uborka, az a másikban a somlói galuska.
Igaz, hogy az édes ízhez ösztönösen vonzódunk?
Az első táplálék, amit az újszülött kap, az anyatej, aminek eleve édes az íze, bárhogyan étkezik az anyuka. Az édes íz tehát összekapcsolódik a szoptatással, az édesanyával, a biztonság érzésével és fogalmával is. Érdekes, hogy eleve pozitív jelzőként is használjuk az „édes” kifejezést: „édesség”, „az édes”, „cukor”, „cuki”. De azért is vonzódunk jobban az édeshez, mert evolúciós tekintetben megszoktuk, hogy az édes dolgokban általában több energia van, magasabb a kalóriatartalmuk. Másrészt az ősember az alapján tudta kiszűrni a mérgező dolgokat, hogy azok keserűek voltak, míg az ehető táplálék édes. Maga az undor arckifejezése is arra a mozdulatra hasonlít, mintha kiköpnénk vagy kihánynánk valamit. Ezért is ódzkodunk jobban a keserű dolgoktól.
De van, aki kifejezetten kedveli a savanyú vagy keserű ízeket.
Felnőttként. A pici gyerekek sosem eszik meg egyiket sem. A sós ízek kedvelése is kétéves kor körül kezd kialakulni. A babáknál egészen más az elrendezése az ízlelőbimbóknak is a nyelven, nekik sokkal több is van belőlük. De náluk az öklendezést beindító pont is sokkal előrébb helyezkedik el, hogy gyorsabban ki tudják köpni az ételt. A felnőtteknél egészen a garatig hátrahúzódott ez a pont. A hozzátáplálásnál is az édes ízekkel kezdjük, a gyümölcsökkel, aztán a zöldségeket is almával-banánnal keverve adjuk a babáknak.
Mennyire képes egy íz összekapcsolódni egy élménnyel?
Abszolút. Ha valakinek a családi élete gyerekként pozitívan telt, akkor később a saját családjában is szívesen folytatja a rendszeres közös étkezések hagyományát. Vagy éppen fordítva, ha hiányként élte meg a közös étkezések élményét, akár görcsösen is ragaszkodhat hozzá, hogy náluk ez ne így legyen. Itt is az egyensúlyra kell törekedni, és arra, hogy mindenki számára közös élmény legyen az étkezés, ne pedig kényszer. Legtöbbünknek a családi étkezések során megtapasztalt ízvilág lesz kedves. A vasárnapi ebédek vagy a közös vacsorákon elfogyasztott ételek lesznek meghatározóak. Mindenki esküszik rá, hogy az ő nagymamája csinálja a legjobban a húslevest. A meghatározóbb, hogy milyen miliő vett minket körül akkor, amikor az étel az asztalra került.
Sétálunk békésen az utcán, és egyszer csak bevillan, hogy „őszibarack”. Mitől kívánhatunk meg egy bizonyos ízt?
Jelezhet akár tápanyaghiányt is, például a hús esetében fehérjehiányt, a lédús gyümölcsök pedig utalhatnak dehidratációra, de a legtöbbször inkább csak a „szemünkkel”, érzelmeinkkel kívánunk meg dolgokat. Megint más a helyzet, ha például egy ismerős illat hatására kezdünk el bizonyos dolgok után sóvárogni. Például a gyorsétterem ismerős illata beindítja az éhséget. Tulajdonképpen kondicionálódtunk az adott ízvilághoz, „rátanultunk”. Kimutatták, hogy azok az éttermek, amelyek a konyhát az utca irányába szellőztetik, nagyobb forgalmat generálnak. Egész egyszerűen összekapcsolódnak az illatok az ízekkel.
És mi a helyzet akkor, ha nem is vagyunk igazán éhesek, mégis eszünk? Az ízek ennyire fontosak?
Ahogy az illat, a látvány is hívóinger értékű. Amikor elmegyünk egy cukrászda látványos, guszta kirakata előtt, nagyobb valószínűséggel fogunk betérni, és megkóstolni egy süteményt, annak ellenére, hogy enélkül eszünkbe sem jutott volna. Az ízeknek van egy élvezeti értékük is, ez sokszor a jutalom, ami összekapcsolódhat szociális eseményekkel is, mint amilyen az esküvő, a családi ebéd, vagy egy összejövetel a barátokkal. Létező dolog a szeretetevés is, amikor vendégségben még a harmadik tányért is kiszedi nekünk a nagymamánk, és akkor is végtelen mennyiségű ételt pakol elénk, ha csak felugrottunk látogatóba. Az evés emellett a túlélés eszköze, az anyai etetés pedig életadás, így összekapcsolódik a szeretettel, gondoskodással is.
Dr. Menczel Zsuzsanna pszichológus (fotó: Menczel Zsuzsanna honlapja)
Egy csecsemő még pontosan tudja, mennyi táplálék elég neki. Hány éves kortól jelent problémát az, hogy a gyerek nem ismeri a határokat?
Valahol az óvoda környékén történik a váltás, de ez persze egyéni jellemzőkön is múlik. Egyesek hamarabb, mások csak később lesznek hajlamosak a túlevésre, ez nagyban függ attól, hogy mit tapasztal otthon a gyerek. A saját fiamon látom, hogy nyolcévesen hajlamos többet enni édességből, de ha már nem éhes, akkor a főételből nem kér többet. A gyerekeknél érdemes figyelni arra is, hogy tényleg kisebb adagot kapjanak nálunk, nem véletlenül léteznek a gyerekmenük. Nyilván az ő gyomruk is képes kitágulni, ha mindig többet kapnak, ez pedig egyenes utat jelent a gyermekkori elhízáshoz, ami sajnos a felnőttkori túlsúlyra is jobban hajlamosít.
Ezt a fajta kontrollt még felnőttként is nehéz tartani.
Nagyon nagy tudatosság kell ahhoz, hogy megtanuljuk felnőttként újra észlelni a szervezetünk szükségleteit. Nagy ambivalencia vesz körül minket, mert fogyasztásra, túlfogyasztásra ösztönöznek, miközben az is társadalmi elvárás, hogy vékonyak és izmosak legyünk. A túlkínálat is befolyásolja, hogy nem tudunk választani: ha van otthon vagy a boltban 86-féle választási lehetőség, az ember sokkal nehezebben bök rá egyre vagy az egészségesebbre, mint amikor csak kétféle közül kell választani.
Ezek a finomított termékek tényleg képesek átalakítani az ízlésünket?
Az ízlés körülbelül hat hét alatt képes átalakulni. Ha valaki például elhagyja a finomított cukrot az étrendjéből, akkor nagyjából hat hét múlva már nem is fogja annyira kívánni, és újra érezni fogja a gyümölcsök természetesen édes ízét. De ugyanígy igaz, hogy ha egy olyan kultúrába érkezünk, ahol jóval édesebbek a dolgok, mondjuk az USA-ba, akkor először ugyan zavarni fog a dolog, de könnyen és gyorsan hozzá lehet szokni ehhez is.
Befolyásolja az az ízlésünket, hogy valakihez ebben akarunk idomulni?
A kicsi gyerekek szinte egész nap utánoznak minket. Ha a gyerek azt látja, hogy ő sárgaborsó-főzeléket kap, miközben az anyukája csokit majszol, természetes, hogy az lesz számára a vonzó. A példamutatást tehát nem lehet elkerülni, ha valamit el akarunk érni.
Nagyobbak esetében lehet ez az utánzás tudatos döntés is?
Tudatos döntésnek nem mondanám, de 3-5 éves kor környékén a gyermek a freudi ödipális konfliktus feloldódásának folyományaként az édesapja felé fordul, illetve ha lány, akkor az édesanyjával azonosul. Ekkor kezdi átvenni az apai, illetve az anyai jellemzőket, stílust, megtanulja, hogyan viselkedik egy férfi, egy nő, miket szeret. Ez kiterjedhet az ízlésre is, például amikor az édesapa a csípős ételeket szereti, és a gyerek is vele rágja a csípős csirkeszárnyat.
Az ízlésvilág 2-3 éves kor környékén nagyon beszűkül, sok anyuka arról panaszkodik, hogy nem tud megkóstoltatni semmi újat a kicsivel.
A gyerekeknek a megszokott dolog biztonságot ad, ezért van, hogy nem igazán szeretnek sokféle ételt megkóstolni. Inkább nem kóstol meg valami újat, mert nem tudja, mennyire kockázatos az új ízvilág.
Gyakori jelenség, hogy egyeseknél kizárólagos vonzódás alakul ki az „egészséges”, „tiszta” ételek iránt. Sokszor halljuk, hogy „azért nem eszem mást, mert nem kívánok, nem szeretek mást”.
Az egészségesétel-függőséget orthorexia nervosának hívják, és a kilencvenes években írták le először. A legfontosabb jellemzői, hogy a vele küzdők a saját maguk által felállított szabályok szerint étkeznek, ami korántsem biztos, hogy valóban egészséges. Meghatározott helyről szerzik be az élelmiszert, és csak meghatározott konyhatechnikai módszereket használnak. Az elfogyasztott ételhez sokszor spirituális mondanivalót rendelnek, és lenézik azokat, akik nem az ő elképzeléseik szerint étkeznek.
Azért étkezési zavarokkal nem küzdő emberként is jó érzés, ha sikerül betartani a diétát, amiről azt gondoljuk, jó nekünk.
Igen, de az evést nagyon gyakran összekötjük negatív szavakkal, kifejezésekkel is: „félreevés”, „bűnözés”, „vezekelni kell”, és ezek káros dolgok, mert amíg nem arról van szó, hogy eszetlenül kizabálja az ember a hűtőt, addig nem feltétlenül káros a süti sem. Kimutatták, hogy az étkezési zavarral küzdő anyák nem a gyermekük igényeit veszik alapul az etetés során, hanem inkább a szituatív tényezőkre, az időre figyelnek, ezért vagy túl sokat, vagy túl keveset adnak neki. Már itt elkezdődhet a probléma.
Nagyon sok mindenről beszéltünk. Összességében mégis mitől függ az ízlésünk alakulása?
Befolyásolja a nevelés, és az is, hogy milyen emberek vesznek körül minket. És akkor az iskolai, a kulturális különbségekről, a média befolyásáról még nem is beszéltünk. Egyszóval nagyon sokváltozós az az egyenlet, aminek a végén kijön, hogy valaki mit preferál, mit nem.
Borítókép: Jelenet a Willy Wonka and the Chocolate Factory című filmből. (fotó: imdb)
