A transzneműek a társadalom messze leglenézettebb tagjai, jobban megvetik őket, mint bármelyik kisebbséget. Ezt nem én mondom, hanem az ismert queer filmrendező, John Cameron Mitchell mesélte nekem pár hónappal ezelőtt egy interjú során, és ő aztán tudja, miről beszél: első filmje, a Hedwig és a mérges csonk egy transznemű punk-rock énekes kálváriáját mutatta be. Ha fel is tűnhetett hollywoodi filmekben egy-egy transznemű, a rendezők többnyire csak poénforrásként gondoltak rájuk, és viccet csináltak abból, ha valaki esetleg tényleg nőnek nézte őket. Jellemzően az áttörés nem is a stúdiófilmek felől, hanem egyenesen Chiléből érkezett, és hatalmas meglepetésként megszerezte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart. Ez persze csodálatos hír lenne, ha nem épp Enyedi Ildikó és a Testről és lélekről orra elől hozta volna el a szobrot, de vigasztaljuk magunkat azzal, hogy a díj legalább tényleg egy pazar filmhez került.
Nekik csak egy bizarr perverzió
Az Egy fantasztikus nő nem a nagy történések filmje. Középpontjában Marina Vidal, a nappal pincérnőként, este pedig énekesként dolgozó transznemű áll, és a film első perceit leszámítva a kamera végig őt követi figyelemmel. A film elején még boldogan láthatjuk őt, ahogy szerelmével, a nála jóval idősebb Orlandóval incselkednek és randiznak. Aztán este megtörténik a baj. A férfi a hálószobában rosszul lesz, Marina pedig rohan vele a kórházba, ahol Orlando nemsokára meghal. Ami innentől történik, az bármelyikünkkel megtörténhetne, aki elveszti a szerelmét, csakhogy Marina számára minden történés sokkal drámaibb és sokkal bonyolultabb az átlagosnál. Transzneműként még az érzéseit is megkérdőjelezik a hatóságok, és bűntényt keresnek ott is, ahol nyilvánvalóan nem történt ilyesmi. Orlando családja – volt felesége és immár felnőtt gyermekei – pedig az ellenséget látják Marinában, és képtelenek elfogadni, hogy az egykori családfő pont nála találta meg a boldogságot. Nem emberként, csupán egy bizarr perverzió hordozójaként tekintenek rá, és még amikor visszafogják magukat, akkor is érezhető a mélyen belülről érkező undoruk. Láthatóan már az is zavarba ejti őket, hogy egyáltalán szóba kell állniuk vele, és megbeszélniük vele az ilyen esetben hétköznapinak számító kérdéseket arról, hogy mi lesz a lakás és a kocsi sorsa.
Jelenet az Egy fantasztikus nő c. filmből. (Fotó: Profimedia, Everett)
Akitől elvették a gyászát
A Gloria című filmjével nemzetközi sztárrendezővé váló Sebastián Lelio egy egyszerű trükkel vesz rá bennünket arra, hogy azonosuljunk Marinával. Az őt körülvevő világ a legelemibb dolgot akarja elvenni tőle: a gyászát. Folyton azt éreztetik vele, hogy neki még annyi sem jár, hogy normálisan gyászolhasson. Hiába történik meg a tragédia, neki másnap ugyanúgy be kell mennie a munkahelyére, mert ha nem teszi meg, könnyen az utcán találhatja magát, és transzneműként nem olyan egyszerű új állást szerezni. Hiába jelenti be a kórházban, hogy Orlando testén azért vannak zúzódások, mert a kórház felé tartva a férfi összeesett és lezúgott a lépcsőn, Marinát látva az orvos inkább rendőrt hív, mert arra gondol, hogy biztosan ő verte meg az idős férfit. Ha egy nő vinné be a rosszul lévő párját, senkinek sem jutna eszébe őt prostituáltnak nézni, csakhogy Marináról a kiérkező rendőrnő rögtön azt gondolja, hogy csak pénzért volt a férfival, és nem akarja neki elhinni, hogy ők ketten tényleg egy párt alkottak, és tiszta szívvel szerették egymást. A legnagyobb merényletet azonban Orlando családja követi el ellene. El akarják tiltani őt a temetéstől azzal a felkiáltással, hogy nem szeretnék, ha megzavarná őket a gyászukban. Mert Marina gyásza senkit sem érdekel. Nem tekintik embernek, így még csak gyászolni sincs joga. Lelio eléri, hogy az egyik legelemibb emberi érzés elszakításával mélyen együtt tudjunk érezni Marinával, sőt szurkolni kezdjünk érte.
Egy igazi nő ünnepe
Marina a megpróbáltatásokat végig méltósággal, igazi nőként tűri. Lehet, hogy nem lép fel erőszakosan az igazáért, de mindig érzékelteti a másikkal, hogy nem ért egyet vele, és bántónak találja azt, ahogy bánnak vele. A film egyik legmegkapóbb képsorában erős széllel szemben halad az utcán, és alig bír lépni a nagy ellenszélben. Csodálatos, költői kép, ami pompásan érzékelteti, hogy hogyan kell élnie az életét egy konzervatív társadalomban annak, aki úgy dönt, hogy felvállalva önmagát, más utat választ. Marinát azonban nem lehet letörni. Ő megtalálja a módját, hogy a család akarata ellenére elbúcsúzzon a szerelmétől, valahogy visszaszerezze az igazságtalanul elvett kutyáját, és túlélve minden zaklatást, győztesként kerüljön ki a helyzetből. Bármilyen igazságtalanság éri ugyanis, ő végig ember tud maradni, és a vicces az, hogy a százperces film végére sokkal normálisabbnak gondoljuk őt, mint mindazokat, akik körülötte normális emberként gondolnak önmagukra.
Az Egy fantasztikus nőben talán pont a hétköznapisága a legmegkapóbb. Egy olyan helyzetet mutat be, ami bárkivel előfordulhat, de mivel az úton egy transznemű megy végig, azt is láthatjuk, hogy neki milyen egyéb akadályokkal kell megküzdenie, és mennyivel nehezebb a dolga, mintha egyszerű nőként történne vele ugyanez. A film zárójelenete pedig igazi ünneplése Marinának: végre olyan helyzetbe kerül, amikor kinyílhat, és egy igazán fantasztikus nőként tündökölhet az emberek előtt.
