Kedves Apa!
Először is tudnod kell, hogy nagyon szeretlek, és nem bántani akarlak, amikor mindezt leírom, de legfőbb ideje, hogy valaki felnyissa végre a szemed, és ráébredj, hogy a beteges menekülésed a macerás helyzetek elől rengeteg baj forrása. Annyival, de annyival egyszerűbb lenne az élete mindenkinek, ha a sarkadra állnál, és a problémák kerülgetése helyett az egyenes utat választanád!
Te vagy a legbékésebb ember a világon, akivel valaha találkoztam. A biztonságot mindig te jelentetted az életemben, az első szavam is az volt, apa – nem véletlenül. Amikor kicsi voltam, mindig nálad kerestem menedéket, ha anya épp öntudatlanra itta magát, ha összeszidott valamiért, ha elkeseredtem, mert szekált a többi gyerek az iskolában. Te mindig meghallgattál, és addig bohóckodtál, viccelődtél, amíg el nem mosolyodtam.
Aztán ahogy kamaszodni kezdtem, megreccsent a viszonyunk. Ha jól emlékszem, akkor, amikor az első fiú megjelent az életemben. Nem tudtad elviselni azt, hogy egy másik férfi is elkezdett fontos lenni az életemben. Hogy már nem csak a te kicsi lányod vagyok. De ezt igazából soha nem mondtad ki, csak évtizedekkel később beszéltük át tisztességesen, amikor kérdőre vontalak. Pedig nem gondolom, hogy a kezdeményező lépést nekem kellett volna megtennem. Te voltál a felnőtt, a szülő, az iránytű, a példakép. Mégsem voltál hajlandó (vagy képes) az érzéseidet és az igazságot megosztani velem. Inkább némasággal tüntettél, és ahelyett, hogy közeledni próbáltál volna, a morcos hallgatásoddal csak egyre mélyítetted a köztünk képződő szakadékot.
Csak akkor jött helyre a kapcsolatunk, miután elköltöztem otthonról. Akkor már csak ketten voltatok anyuval, ő lett A Fontos Ember az életedben, aki csak a tiéd. Én pedig jóval később jöttem csak rá, miért volt olyan fontos neked, hogy én is csak a tiéd legyek, és miért dolgoztad föl olyan piszok nehezen, hogy már nem vagyok az. Mert bizonyos értelemben soha nem is voltam az.
28 éves koromban egy kórház udvarán ültem a halálból épp csak visszahozott anyámmal. Akkor mondta el, hogy nem te vagy a vér szerinti apám. Mint egy atomrobbanás, úgy csapott meg ez az információ. Éppen amikor már kezdtem úgy érezni, tényleg felnőtt vagyok, tudom a helyem a világban, hirtelen összeomlott minden, amit kínkeservesen felépítettem. Sokáig azt sem tudtam, merre vagyok arccal előre, az egész énképemet újra kellett építenem. Nem volt könnyű. Egyszerűbb és tisztább lett volna minden, ha sokkal előbb elmondjátok az igazságot. Mert azzal, hogy meg akartatok kímélni egy traumától, csak sok még nagyobb traumát okoztatok.
Nyolc éve történt, anya halála után, hogy először nyíltan beszéltünk veled erről az egészről. Mert kérdőre vontalak. És az egész egyáltalán nem volt olyan rázós, szerintem sokkal rosszabbra számítottál. Az eredménye pedig megkönnyebbülés lett, nem pedig harag. Nekem te vagy az apám, ez nem lehet kérdés. Te neveltél föl, te ápoltál, amikor beteg voltam, a barátom, a cinkostársam, a példaképem voltál sokáig. És nagyon felnézek rád, ezt tudnod kell. Olyan sokszor leléphettél volna. Számtalanszor bedobhattad volna a törölközőt, hiszen neked sem volt könnyű életed egy alkoholista nő és a szorongó, beteges kisgyereke mellett. De te maradtál, kitartottál, még ha sokszor pokoli nehéz is volt. Nem hagytad cserben azt, akit szerettél, és engem, a kakukkfiókát is olyannyira magadénak tekintettél, hogy soha fel sem merült bennem, hogy nem vagyok a véred.
Mégis azt látom, hogy nem tanultál a történtekből. Ha kínos szituáció tűnik fel a láthatáron, most is minden erőddel azon vagy, hogy kikerüld, elkendőzd, elodázd a megoldást valahogy. Ha pedig egyik sem lehetséges, más vállára pakolod a terhet, hogy oldja meg helyetted.
Nem lehet megúszással leélni az életet. Igazából neked sem megy, pedig mióta az eszemet tudom, erre törekszel. És közben észre sem veszed, mennyivel jobban jöhetnél ki helyzetekből, ha tökösen beleállnál egy-egy konfliktusba.
Sajnálom, de én nem leszek partner az állandó sunnyogásban. A tiszta helyzetet szeretem, máshogy nem működöm. Annyi, de annyi minden jót tanultam tőled, ebben az egyben viszont, azt hiszem, te követhetnéd az én példámat.
Kedves Apa, kedves szülők és kedves mindenki, akik azt hiszitek, hogy jobb megkímélni a szeretteiteket a traumatikus információktól! Nagyon tévedtek. Azzal, hogy titkolóztok, tabukat építgettek, nem kerülitek el a konfliktust, csak elodázzátok. Öntitek a vizet egy nagy-nagy tartályba, ami előbb-utóbb megtelik. Talán nem kellene megvárni, amíg fel is robban, okosabb volna kinyitni rajta időnként a csapot. Higgyétek el, sokkal könnyebb lesz a lelketek, ha őszintén éltek. Az egyenes beszéd szabaddá tesz.
