Hagyjál a horrorfilmekkel, nem bírom őket, véresek, ijesztőek, van így is elég bajom!
Van ez a közkeletű vélekedés a filmtörténet legrégebbi (és minden szempontból legnehezebb) műfajával kapcsolatban. Még akik bírják és szeretik is őket, azok is többnyire úgy vannak vele, hogy
a horrorfilm az, amin félsz, megijedsz, és ami tele van undorítósággal,
vér, belek, leszakadt testrészek, ilyesmik. Érthető, hogy ezt gondolják, mégis hatalmas igazságtalanság ez. Nagyjából olyan leegyszerűsítés, mint ha azt mondanánk, hogy a Szelíd motorosok a motorokról szól.
A jó horrornak (hangsúlyos a jó jelző – ezzel ugyanis ki is zártuk a filmek kilenctizedét, de hát minden műfajnál így lenne) sok köze nincs a kiontott belekhez és a sötétből előugró szörnyekhez. Annál több köze van a veszteséghez, a gyászhoz, a személyes traumákhoz és az ismeretlen élethelyzetektől (anyaság, öregedés, halál) való zsigeri rettegéshez.
A jó horrornak nincs szüksége ijesztgetésre, de sokszor még vérre sem; a jó horror feszültséget teremt, sakkban tart, egyszerre alig mersz odanézni, és képtelen vagy róla levenni a szemed. A jó horrortól nem szívbajt kapsz, hanem katarzist, nem rémálmokat, hanem tanulságot.
Oké, általában rémálmokat is.
Nem véletlen, hogy a horrorfilm műfaji meghatározása egyrészt elég tág, másrészt említést sem tesz gusztustalanságról; nagyjából úgy szól, hogy
emberek (kis) csoportja zárt térben egy ismeretlen, náluk erősebb, fenyegető erővel szembesül.
A zárt tér lehet kisváros, csillagközi teherhajó, egy ház vagy akár egy szoba is; a kis csoport pedig állhat asztronautákból, a sarkkörön túl rekedt tudósokból vagy – és ez bizony nagyon gyakori – egy családból.
Bármilyen idiótán is hangzik, hogy családi horrorfilm, nincs ellentmondás: akinek van (mármint családja – és hát a többségünknek van), az tudja, mennyi félelem, düh, titok és frusztráció fér egy ilyen jó esetben szerető, de félig-meddig mégis kényszeredetten együtt élő kis közösségbe. Naná, hogy tökéletes terepe ez a horrornak. Elég csak a filmtörténelem leghíresebb horrorjára, Az ördögűzőre gondolni, amelyről sokan azt gondolják (természetesen rosszul!), hogy a pap a főszereplője, esetleg a gonosz szellem által megszállt lány. Pedig nem:
az Ördögűző főszereplője az anya, aki elkeseredetten küzd magával, hogy elhiggye: az ágyhoz kötözött szörnyetegben valahol még ott bujkál az ő kislánya.
Arról lehet vitatkozni, hogy a film minden idők legdurvább horrorja-e (a bemutatásakor nyilván az volt), de arról nem, hogy ez minden idők legdurvább családi drámája.
Azt, hogy a családi horror a legdurvább, éppen egy nagyon friss film illusztrálta a legszebben. Az Örökség (Hereditary) úgy fojtogatja a nézőt szó szerint, hogy nulla ijesztgetésre és egészen kevés vérre van szüksége ehhez (jó, amikor viszont mégis szörnyű, akkor nagyon az), de tényleg: egy olcsó, hatásvadász jump scare sincs benne, mégis nagyon-nagyon nehéz úgy végignézni, hogy nem bújunk a tenyerünk vagy a másik válla mögé. Még sokat látott filmes kollégánk is kivolt tőle, e sorok írója pedig nem szeretne beszélni róla. Inkább mutatok hat filmet (hogy miért pont annyit? ugye ezt most nem komolyan kérdezed?), amit túl kevesen ismernek, pedig ügyesen szövik a meghitt, ismerős családi kapcsolatok közé a félelmetes, gonosz ismeretlen erőket.
Maradjunk annyiban, hogy nagyon jó filmek, amiket meg kell nézned akkor is, ha nem lesz könnyű.
Rosemary gyermeke (1968)
Szinte közhelyes példa, a legismertebb a listán, de képtelenség kihagyni. Mi a valószínűbb: hogy egy eleve labilis, szorongó, saját magáért kiállni képtelen feleség idegösszeomlást kap, miközben narcisztikus férje gyerekét várja, és azt képzeli, hogy egy a szomszéd lakásban gyülekező furcsa sátánista szekta feni a fogát a babára – vagy az, hogy tényleg ez történik? Nyilván az előbbi, ugye?
A Rosemary gyermeke úgy a világ egyik legnyomasztóbb filmje, hogy konkrétan egy csöpp vér sincs benne. (Na jó, egy kicsi van, annyi, amennyit a címszereplő Mia Farrow meztelen testére festenek, miközben megidézik neki az ördögöt, de az most mindegy!) Roman Polanski rendező cserébe egyrészt érzékenyen lefesti, milyen az a rémület, amikor egy kismama rájön, hogy a teste nem csak az övé többé, másrészt pontosan megmutatja, milyen egy elnyomó, „szelíden” bántalmazó házasság: a férj és a szomszédok apró gesztusokkal, beszólásokkal, izolációval, pszichológiai manőverekkel bontják le Rosemary önképét, akaratát, józan eszét, míg a végén csak egy „hormonoktól megkergült, hisztis kismama” marad, akivel azt csinálnak a férfiak, amit csak akarnak. Ő pedig úgy küzd, ahogy még sosem, hogy megmentse meg nem született gyermekét, akkor is, ha nem a férje az apja, hanem mondjuk a sátán.
Ne nézz vissza! (1973)
Hülye fordítás, maradjunk az eredetinél: Don’t Look Now! Már csak azért is, mert a címnél többet nem nagyon érdemes és nem is nagyon lehet elmondani Nicholas Roeg költeményéről. Azért nem, mert visszaadni úgysem lehet, és azzal, hogy bármit elárulunk róla, csak a filmélményt rontjuk. Maradjunk abban, hogy ennél furcsább, egyedibb és megismételhetetlenebb filmet még sosem láttam, pedig sok mindent láttam már. Csapongó, itt-ott szinte zagyva, drámának túl horrorisztikus, horrornak túl drámai, mégis úgy mutatja be, mi történik egy egyébként szerelmes házaspárral, ha elveszíti a gyerekét, ahogy semmi más. Ha van a lírának filmes megfelelője, akkor ez az.
Van még benne természetfeletti és sorozatgyilkosos szál, misztikus, gót hangulat – Velence még sosem tűnt ilyen idegennek és fenyegetőnek –, plusz a filmtörténet talán legéletszagúbb szexjelenete.
Nászút (2014)
Méltatlanul alulforgalmazott és -reklámozott kis film egy friss házaspárról, akik egy erdei kunyhóban nászutaznak. Ha egy kicsit is ismerjük a horrorkliséket, pontosan tudjuk, hogy ez mennyire rossz ötlet: nagyon. (A cabin in the woods-közhelyből külön film is készült pontosan ezen a címen.) A Nászútban azonban nem sorozatgyilkos, zombik vagy gonosz halottak törnek a pár életére, hanem valami egészen más, egy ismeretlen, megfoghatatlan erő, amely szépen, jelenetről jelenetre egyre durvábban egymás ellen fordítja a szereplőket – pontosabban a feleséget a férj ellen. Hogy kiderüljön, mi történt, arra az utolsó percekig várni kell, és bizony nem megkönnyebbülve állunk majd fel a kanapéról.
A horrorfilm mindig metafora – a Nászút is, arról szól, hogyan megy tönkre a házasság, ha a mézeshetek idillje után bekopogtatnak a titkok, a traumák, a szerelmesek pedig úgy döntenek, hogy inkább megtartják maguknak, mi történik velük. A Beát fantasztikusan alakító Rose Leslie – aki azelőtt Ygritte volt a Trónok harcában – épp most ment hozzá sorozatbeli párjához, Kit Haringtonhoz. Reméljük, tanult a filmből, és nem lesz semmi baj!
A boszorkány (2015)
Az első húsz percben kiderül, mire megy ki a játék, hogy ki és mi a fenyegető gonosz erő, és nagyjából az is, hogy nincs az a puritán keresztény bűnbánat, ami megmenthetné a New England-i telepes családot a pusztulástól. A film arról szól, hogyan jutnak el a teljes szétesésig, illetve hogy képes-e fellázadni az egész élhetetlen és a túlélés szempontjából mérsékelten hatékony „imádkozz-még-keményebben-és-akkor-talán-megússzuk”-szellemiség ellen a legnagyobb lány.
A boszorkány lassú, fojtogató, nagyon-nagyon hangulatos, szerencsére vér és ijesztgetés nélküli horrordráma, ami után kétszer is meggondolod majd, hogy tényleg a szabályokat kőkeményen betartató keresztény szellemiségben szeretnéd-e nevelni a gyerekeidet.
Nyers (2016)
A családi horrorfilmek nagy része arról szól, hogyan rontják el a szülők a gyerekeiket, hiába próbálják jól csinálni. A Nyers arról is szól, hogy rontja el őket az iskola, hiába próbálták a szülők megvédeni őket előre is mindentől. Egy szigorúan vegetáriánus, ártatlan kislány első találkozása a hússal rögtön brutálisra sikerül: az állatorvosi egyetem gólyaavatásán nyers belsőségekkel etetik – természetesen mondhatna nemet, de az ciki lenne a szintén ott tanuló nővére előtt –, majd vérrel öntik le az egész évfolyamot, nincs mit tenni, ezek az egyetemi dilik már csak ilyenek! Egy szörnyű allergiás reakció, majd az egyre fokozódó, furcsa étvágy, ami ott marad, hiába a hedonizmus, a jókislány-imázst hazavágó piálás és szex, hús kell, méghozzá az évfolyamtársaké, barátoké és végül…
A Nyers szerencsére nem öncélúan forgatja a gyomrot, bár forgatja, itt-ott még horrorfilmveteránokon is kifog, sőt a kannibálhorror eltörpül a pszichológiailag hiteles felnövéstörténet és családi dráma mellett, a mocskos titkokról szól az egész, és arról, hogy akárhogy próbálsz, nem szabadulhatsz meg a csomagtól, amivel a szülők útnak indítanak az életbe.
1922 (2017)
Őrület, de hosszú, inséges évtizedek után hirtelen három jó Stephen King-adaptációt is kaptunk, az egyik az Az, a másik a Bilincsben, a harmadik az 1922. Az utóbbi kettő ráadásul Netflix-produkció, mindkettő elférne a listán, de most inkább a kevésbé ismert, nagyon lassú, lírai, kevés szereplős 1922 kívánkozik ide. Egy farmerról szól, aki megöli a feleségét, aztán vagy megőrül – miközben fiáról is gondoskodni próbál, természetesen sikertelenül –, vagy tényleg az asszony szelleme tér vissza, hogy patkányhadsereggel terrorizálja férjét – nem tudni. Szerencsére itt sem a kísértetes horror a lényeg, hanem az, hogy mit művel az emberrel a lelkifurdalás, főleg, ha csak akkor hajlandó felelősséget vállalni a tetteiért, amikor már rég késő.
Ha a Rosemary gyermekének az volt a tanulsága, hogy ha lehet, ne add oda a feleséged a sátánnak, akkor ennek az, hogy ha lehet, ne öld meg. Mindkettőt meg fogod bánni ugyanis.
