Közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harminchoz. 18 éves korom óta dolgozom és eltartom magam, nem félek egyedül nyakamba venni a világot. Nem ijedek meg az árnyékomtól, bizonyítottam, hogy a jég hátán is megélek – de fényezhetem én bármennyire a tökösségem, hetvenéves édesanyám szemében egy nagyra nőtt óvodás maradok, aki (szerinte) nem tud gondoskodni magáról, nem tud figyelmeztetés nélkül táplálkozni, sőt nem tud megfelelően étkezni, se felöltözni, se biztonságosan közlekedni, autót vezetni, ahogy a pénzügyekben sem lehet bízni benne. Mindegy, hogy telefonon beszélünk vagy farkasszemet nézünk, újra és újra bébiszintre süllyedek, mert édesanyámnak negyven év sem volt elég ahhoz, hogy beletörődjön, lánya felnőtt nő, aki több-kevesebb sikerrel ugyan, de elkormányozza az életét. Sokáig nagyon haragudtam rá emiatt, makacsul hittem benne, ha ő gyereknek tart, akkor az is maradok, ám mára megértettem, neki is és nekem is szükségem van arra, hogy gyámolításra szoruló gyerek lehessek néha.
Fotó: Thinkstock
Aki hozzám hasonló cipőben jár, annak az alábbi öt kérdés, felkiáltás és tett nagyon ismerős lesz:
1.) Mit ettél?
E bemelegítő kérdés minden egyes beszélgetésünk alkalmával elhangzik, édesanyámban ugyanis nem csillapodik a gyanú, miszerint én nem táplálkozom, de ha táplálkozom is, biztosan egyoldalúan teszem (gyrost pizzával és fordítva), csipegetek, mint egy kismadár, és inkább rendelek, semmint főzök magamnak. Ezen hiedelmét támasztják alá a vasárnaponként degeszre tömött fagyis és tejfölös dobozok, amikbe hatalmas adag töltött paprikát, gazdag húslevest, zsíros oldalast, kötelező rakott krumplit és mennyei krémlevest pakol, hogy a hétre biztosan meglegyen az elégséges vitamin-, szénhidrát- és fehérjeadagom.
Felismerés: Anyunak részben igaza van! Reggelizni évente háromszor szoktam, az ebéd is csak három óra tájban ugrik be, imádom a gumicukrot, nagyon jól tudok neten rendelni, és soha nem érdekelt az élelem tápanyag- és rosttartalma. Ennek ellenére még élek, bármit képes vagyok megfőzni, és ami a legfontosabb, imádok jókat enni.
2.) Van pénzed?
Tizennégy évesen a falu postásával hajnalban keltem, hogy nyaranta együtt hordjuk ki az újságokat. Tizenhét évesen a falu parányi strandján árultam a fagylatot. Tizennyolc évesen tolmácsoltam, pár évvel később pedig örökre a monitor mögé betonoztam magam, hogy megkeressem a biztos havi betevőm. Ennek ellenére édesanyám újra és újra meg akar bizonyosodni afelől, hogy van elegendő pénzem, megtakarításom, befektetésem, nyugdíj-előtakarékosságom, részvényem és értékpapírjaim. Mivel pénzügyi szakértelmemben nem tud százszázalékosan megbízni, szerény nyugdíjából havonta – szigorúan titokban – rendre utal nekem 20-40 000 forintot.
Felismerés: Édesanyám szegény családban nőtt fel, az egész élete arról szólt, hogy a felszínen tartsa egymást a rokonság, így mindig megköszönöm neki a havi zsebpénzt, és – szigorúan titokban – visszautalom neki annak kétszeresét.
3.) Már megint hogy néz ki a hajad?
Édesanyám sehogy nem tud megbékélni azzal, hogy sűrű, vállig érő hajzuhatagomat rövid fazonra cseréltem, ami nem elég, hogy fiús, de elég gyakran égnek is áll. Amikor találkozunk, már e kérdés előtti pillanatokban tudom, sokkolja a látvány, amit a felismerés követ, hogy az ő lányából soha nem lesz már ízig-vérig nő, örökre vásott Pál utcai fiú marad, és soha a büdös életben nem aknázza ki a nőiességében rejlő potenciált.
Felismerés: Egy anya feladata, hogy külseje miatt cseszegesse gyermekét, minimális önbizalmát ugyanis stabilan laposan kell tartani. Éppen ezért jó pár hónapja csak azért sem fésülködöm meg, ha előtte mutatkozom.
4.) Hol vagy? Mit csinálsz?
A „Mit ettél?” kérdést szigorúan e fenti kettő követi, mert anyukámnak tudnia kell az aktuális koordinátáimat, ahogy azt is, hogy kivel vagyok, ki az illető, meddig maradok, mivel mentem, mi van rajtam, és amúgy jól vagyok-e.
Felismerés: Régebben az intim szférába való betolakodásnak tartottam a kérdéseit, mára azonban felfogtam, a köztünk feszülő 200 kilométer távolság ellenére is része szeretne lenni az életemnek – éppen ezért már nem viccelődöm olyanokkal, hogy egy komplett hokicsapattal orgiázom a Városligeti-tóban.
5.) Öltözz fel rendesen!
Az evés mellett a testemet (nem)elfedő ruhadarabok is rendbe elbizonytalanítják. Nyáron szalmakalap, 50-es naptej, hosszú ing és napszemüveg nélkül nem tehetem ki a lábam az árnyékból, télen a sapka, sál, derékvédő, sízokni, cicanadrág, meleg kabát, vízhatlan cipő a mániája – és nem rest megráncigálni rajtam a pulóvert azért, hogy az rendesen fedje a derekamat. No, ez az a pillanat, amikor igazán óvodásnak érzem magam, akit alaposan gatyába kell rázni, mert máskülönben halálát leli egy fagyos utcasarkon.
Felismerés: Ez már így marad! El kell engedni!
