Alapvetően kétféle módon rémisztenek halálra a horrorfilmek. Az egyik a feszültségkeltés, szakmai nyelven a suspense, ami a néző folyamatos izgalomban tartására épül, a másik pedig az ijesztgetés (vagyis a jump scare), de a legtöbb horror a kettő kombinációjában utazik. A suspense sokkal melósabb a filmesek részéről, hiszen a néző folyamatos feszültségben tartása pszichológiai alapokon nyugszik, alaposan kidolgozott karakterek, minőségi színészi játék és mesteri cselekményvezetés kell hozzá (nem csoda, hogy máig Hitchcockot tartják a mesterének), míg a néző megijesztéséhez nem kell több, csak néhány jól időzített képi és hangeffektus, valamint az ügyes figyelemelterelés. Mind a suspense-nek, mind a jump scare-eknek komoly hagyományai vannak a filmiparban, bár az utóbbi igazán csak két korszakban volt igazán népszerű, míg a suspense sosem ment ki a divatból.
A jump scare-ek első fénykora a nyolcvanas évekre és az évtized slasher horrorjaira (Péntek 13, Halloween stb.) nyúlik vissza. Ezek a filmek jellemzően nem akartak többet némi vidámparki ijesztgetésnél, és a fő attrakciójukat az nyújtotta, ahogy a gyilkos válogatott eszközökkel végezte ki az áldozatait, persze előtte alaposan ráijesztve nemcsak a későbbi elhunytra, hanem a nézőre is. A jump scare némi szünet után az elmúlt években tért vissza igazán, nem utolsósorban egy bizonyos James Wannek köszönhetően, aki a szellemházas filmjeiben (Démonok között, Insidious, Annabelle…) tökélyre fejlesztette a nézők halálra rémítését. Bár még ma is játszanak a mozik főképp suspense-re építő horrorokat (ilyen volt a nyár nagy meglepetése, az Örökség is), de jellemzően a sok jump scare-et használó filmekre járnak nagy tömegben a nézők. Ilyen lesz a héten mozikba érkező Az apáca is, amely a Démonok között-univerzumból nőtte ki magát önálló filmmé, és egy Marilyn Mansonra emlékeztető démoni apácával akar minket halálra ijeszteni.
Ijesztgetni könnyű – jól ijesztgetni baromi nehéz
C. Robert Cargill, az ijesztő Sinister forgatókönyvírója szerint a jó jump scare olyan, mint egy bűvésztrükk.
Ráveszlek, hogy nézz arra, amíg én valami mást csinálok, és amikor visszafordulsz, akkor hirtelen – Bamm! – elkapnak.
Nem kell más hozzá, csak egy olyan helyzet megteremtése, amely valódi veszélyt jelenthet a szereplőnek – mondjuk gyanús hangot hall a padlásról, miközben egyedül van otthon a házban. Aztán következik a feloldás pillanata, amikor a karakter gyanújára egy reálisnak tűnő választ kapunk – például kiderül, hogy egy nyest költözött be a padlásra. A szereplő és a néző is megkönnyebbül, és ezután hirtelen érkezik a valódi veszélyforrás – jellemzően hangos zenei kísérettel vagy valamilyen fülsértő hangeffektussal. Nem egy agysebészet, igaz?
Pont az ijesztgetés kiszámíthatósága miatt a rutinos horrornézők könnyen azon kaphatják magukat, hogy már immunisak a jump scare-re. Ha sok ilyet nézünk, hozzá lehet szokni, és akkor elmarad a hatás. De mitől van az, hogy néhány rendezőnek – például az említett James Wannak – mégis sikerül ráijesztenie a legrutinosabb horrorfanokra is? A kulcs a szerethető/hihető karakterekben (is) rejlik. A ’80-as évek slasherjei azáltal fárasztották ki a jump scare ijesztgetést, hogy csupa olyan karakterre hozták rá a frászt, akikkel a nézők egyáltalán nem törődtek, mert kidolgozatlanok és végtelenül sablonosak voltak. Ma már a jó rendezők tudják, hogy a nézőik felkészültek a horrorfilmes ijesztgetések terén, amit azzal tudnak kijátszani, ha nagyon okosan építik fel a jump scare-t, esetleg még rá is játszanak arra, hogy a néző tudja, minek kéne következnie… aztán mégsem az jön.
Csak a fikciós félelemtől szeretünk félni
A pszichológia terén egy régi, sokszor kutatott és sokszor megválaszolt kérdés az, hogy miért is szeretünk félni egy horrorfilmet nézve. Józan ésszel azt gondolhatnánk, hogy félni rossz, hiszen alapvetően veszélyérzettel párosul, de akkor miért van az, hogy egy új Démonok között filmnél kígyózó sorok állnak a mozikasszáknál, hogy fizessenek a rémisztgetésért? Az egyik legkézenfekvőbb válasz, hogy a félelem iránti igényünk ott van a DNS-ünkben. A kutatók szerint az ember sokáig élt a vadonban, ahol nemcsak ő volt a vadász, hanem a vadállatok rá is vadásztak, így állandóan készenlétben kellett állnia, ha lecsapna a veszély. Az ijesztgetés az ember készenlétét erősítette meg, vagyis egyfajta kockázatmentes gyakorlást jelentett, felkészülést a valódi veszélyre. Bár ez az általános veszély a civilizált ember életében nincs jelen, ez még nem jelenti azt, hogy a DNS-ünkből ne következne, hogy szeretnénk felkészülni rá.
Persze nem mindegy, mitől félünk. Egy 1994-es kísérlet során egyetemisták egy csoportjának három rémisztő és gyomorforgató, valódi borzalmakat megörökítő dokumentumfelvételt kezdtek vetíteni. Az egyik felvétel egy vágóhídon készült, és szarvasmarhák levágását örökítette meg, a másikon egy majom volt látható, amit fejbe vágtak kalapáccsal, az agyát pedig desszertként szolgálták fel, a harmadik felvétel pedig egy gyerekről készült, akinek a műtétéje előtt le kellett szedni és ki kellett fordítani az arcbőrét. A diákok 90%-a kiment a teremből, mielőtt véget értek volna a felvételek, pedig mind tudjuk, hogy a horrorfilmek esetében – legyenek bármilyen brutálisak – messze nincs ilyen elképesztő kivándorlási kedv. A kimenekülő diákok között ráadásul sokan voltak olyanok, akik amúgy rendszeres horrornézők, és a felvételeken látottaknál sokkal brutálisabb dolgokat néznek végig a moziban. Hogy miért? Mert a moziban látott erőszakról tudjuk, hogy fikciós, és ettől az agyunk távolságtartóbb pozícióba lép, mintha egy dokumentumfilmben látnánk ugyanezt. A horrorfilmekben látott erőszakot gyakorlatilag játékként fogjuk fel. Épp ezért is fontos, hogy egy bizonyos kor alatt – amíg az ember nem képes megkülönböztetni a fikciós és a nem fikciós erőszakot – a gyerekek ne nézhessenek horrorfilmeket, mert az esetükben még tényleg lehetséges, hogy komoly traumát okozhatnak.
A horrorok nézése növelheti az önbizalmat?
Általában kétfajta nézője van a horroroknak: az egyik a véres képekért és a látványos erőszakért szereti a zsánert, míg a másik a félelem és az izgalom érzését keresi bennük. Az előbbi csoportba tartozók jellemzően nem túl sok empátiát mutatnak a szereplők iránt, és sokszor hajlamosak inkább a gyilkosnak szurkolni. Az utóbbi csoportba tartozók általában kifejezetten empatikusak az áldozatok iránt, szeretik átérezni a félelmeit és a kétségeit, és a legtöbb esetben értük szoktak szorítani.
Jellemzően azokat a horrorokat szeretjük, melyek rá tudnak tapintani a személyes félelmeinkre (aki például hisz a kísértetekben, annak valószínűleg a szellemházas horrorok a kedvencei), és ha nem is tudatosan, de a nézők általában azokat a horrorokat választják nagy számban, melyek rá tudnak tapintani egy korszak félelmeire, a korhangulatra. A Rémálom az Elm utcában sikerét például azzal magyarázzák, hogy pont akkor jelent meg, amikor Watergate után az amerikai társadalom csalódott volt az autoritásban, míg a Holtak hajnala a fogyasztói társadalom egyre félelmetesebb túlburjánzásaival szembesítette a nézőket.
Sokan azért néznek horrorfilmet, mert növeli az önbizalmukat. Ha nem igazán ijednek meg a vászon előtt ülve, mindig tudják, hogy ők mit tennének hasonló helyzetben, akkor úgy érezhetik, hogy ők helyt tudnának állni egy ilyen veszélyes szituációban.
Nyitókép: Jelenet Az apáca című filmből (Fotó:imdb)
