Mutatom, hogyan puskázik egy negyvenéves

Élethosszig tartó tanulás: így hívják mostanság azt, amikor az ember messze a diplomától (még messzebb az érettségitől) úgy érzi, nem tud megülni a fenekén, valami újra vágyik, tanulni akar. Emiatt vállalja, hogy munka mellett heti négyszer beül a még mindig pokoli kényelmetlen iskolapadba, és próbálja rábírni agya rozsdás fogaskerekeit, hogy mozgásba lendüljenek. Mindeközben jegyzetel, fókuszál, a fejét vakarja, visszaszokik a presszókávéra, sóhajtozik – és naponta többször megkérdezni magától: Biztos, hogy jól átgondoltam ezt? Ez a kérdés rendszeresen visszatér, legkésőbb akkor, amikor éjszakánként a tankönyvek felett hunyorog, a tételeket dolgozza ki, magol, rajzol, ismétel, mert napokon belül számonkérés van. 

Ami engem illet, tankönyvet utoljára 2005-ben láttam, ekkor tettem szent esküt magamnak, hogy soha, de tényleg soha többé nem teszem be a lábam oktatási intézménybe, köszönöm, nem kérek a vizsgadrukkból, a szorongásból, a körömrágásból, a szóbeli számonkérésből, a tesztlapokból és a tételsorokból. Tizenhárom évig bírtam hű lenni fogadalmamhoz, ám a kiégés engem is bedarált, és mindennél jobban vágytam a változtatásra, egy B-tervre, jövőképem átszabására. Így lettem újra „iskolás” negyvenévesen, hogy pont olyan szétszórt, izgulós kisdiák legyek, mint tizenévesen: mert a régi minta maradt. 

Hiába a két évtizednyi munkatapasztalat, életbölcsesség, kihívás, mély víz, siker és kudarc, az iskolapadban előjön a régi én, az alárendelt kisdiák, akinek keresztbe áll a gyomra, ha nem érti a matekpéldát, ha nem tud válaszolni a tanár kérdéseire, vagy ha éppen felmérőt kell írni. Igen, ez utóbbihoz való viszony sem nagyon változik, mert a dolgozat egy örök mumus, amivel ebben az életben megbékélni, azt pozitív élményekkel felülírni már nem lehet, legyen szó röpdolgozatról, zh-ról, vagy egy háromórás tesztlapról. Mindegy a műfaj, az én agyamat reflexszerűen blokkolja a bizonytalanság, a kishitűség, a pánik és a felkiáltás: Semmit nem tudok!

Nem érdekel a diploma, kétkezi szakmára vágyom!

Ezzel a fájdalmas mondattal lelkemben foglaltam helyet péntek délután a tanteremben, ahol fél év tudományát kérték rajtunk számon írásban. Felkészülve érkeztem: volt nálam csoki, kóla, hat darab toll, ceruza, radír – és egy gigapuska, mert három tétel bizony sehogy nem bírt rögzülni. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy a dolgozat vagy a puska jelenléte miatt izgultam-e jobban, mindenesetre olyan hangosan kalapált a szívem, hogy majdnem beleremegett az osztályterem. Biztos, ami biztos alapon néhány kulcsszót az asztalra is felírtam ceruzával, meg kettőt a tenyerembe, tollal. Az igazi „támaszom” egyszerűen betettem a padba – és rebegtem egy imát, hogy szükség esetén elő tudjam húzni.

Fotó: Thinkstock

Becsengettek. A tesztlapokat kiosztották. Vettem egy mély levegőt, és vészes sebességgel írni, rajzolni, ikszelni kezdtem. Az óramutatók rohamtempóval körözték le egymást, én pedig csak írtam és írtam – és bár volt pár kérdés, amire felelni nem tudtam, pont ahogy általánosban, ezúttal sem mertem elővenni a puskát. A kezem egyszer majdnem megindult a pad felé, de eszembe jutott Klára néni meg a hatodikos törifelmérő: a gonosz banya tetten ért, kiállított az osztálytársaim elé, és hogy példát statuáljon, precízen megválasztott szavakkal teljesen megsemmisített. Akkor ott, a tábla előtt nem tudtam eldönteni, inkább elájuljak, hányjam tele a szemetest, netán a sírás tenne jót, végül kiléptem a testemből, és elhitettem magammal, ez nem is velem történik. 

A régi lemez ma is fut. Klári néni örökre elintézte, hogy ne merjek puskához nyúlni – negyvenéves melákként sem.