Kovászos uborka
– A kovászos uborkát előbb megmosom – kezdi lelkesen magyarázni a családi receptet Klári néni, és mondaná tovább, ha férje, Pali bácsi nem keverné le, mint DJ a bakelitet:
– Nem mosni kell azt, sikálni, szivaccsal – és már a fűszerezésnél és a kenyér típusánál tart, amikor észreveszem, hogy Klári néni egy nagy sóhaj kíséretében „kisétál” a beszélgetésből, és mosogatni kezd. Később elmondja, harminc éve minden évben ő rakja el a kovászos uborkát, de férje ezt is jobban tudja, ahogy minden mást is ebben a házasságban.
Családi album
– Feri tizennyolc volt, amikor megkapta a behívót. Zokogott az egész család, a két fiú közül ő volt a rátermett, aki nemcsak ésszel, de erővel is győzte a gazdaságot – emlékszik vissza Zsóka néni fivérére, aki betegen, megtörten tért haza az ukrán fogságból. Tátott szájjal hallgattam visszaemlékezéseit, kezeim között tartottam a megsárgult családi albumot, és alig vártam a folytatást, amikor a történet fonalát Panni, Zsóka néni nagyobbik lánya, vette át. – Nem úgy volt az… – kezdte a mesélést, pedig akkoriban ő még csak egy kósza gondolat sem volt. Beszélt Feri bácsiról, kiszínezett háborús emlékekről, bajtársakról, és Zsóka néni hiába jelezte bütykös mutatóujjával, hogy lánya rosszul tudja a történetet, Pannit nem zavarta ez, újra és újra ellopta anyjától a szót, látszott, szerepelni akar, beszélni, nevetni. A jelenet aztán megismétlődött az ebédnél, a kávé fölött, a kertben, a temetőben, séta közben és a tyúkólban. Zsóka néni magyar hangja Panni volt, aki anyja minden egyes mondatát narrálta, vagy egészen más sztorikkal folytatta a beszélgetést. Bár zavart a tiszteletlenség, a fontoskodás és a feltűnési viszketegség, nem tudtam, hogyan jelezzem, mennyire fárasztó az odafigyelés, ha egyszerre ketten adnak elő.
Életbiztosítás
– Jó napot! – szól bele a telefonba egy női hang. Gyorsan bemutatkozik, elhadarja, honnan hív, és egyből kérdez. Nem értem, pontosan honnan telefonál, próbálnám kérdezni, de lélegzetvételnyi rés sincs a szóhányásban. Egy ideig hallgatok, aztán egyszerűen közbeszólók: – Hölgyem! Hölgyem! Egy pillanatra! – de meg se hallja, mondja tovább, hogy miért kössek életbiztosítást. Hosszú percek telnek el így, aztán végre levegőt vesz. Kihasználom az alkalmat, és átveszem a szót:
– Köszönöm, nem akarok életbiztosítást kötni, mert… – a mondatot nem engedi befejezni:
– Nem baj, ha havonta nem áll rendelkezésre nagyobb összeg – mondja tovább, és újabb hosszú percek szólnak arról, hogy már ötezerrel beszállhatok. Újra nekifutok:
– Köszönöm, nem akarok életbiztosítást kötni, mert… – és újra belém fojtja a szót.
– Az sem probléma, ha átmenetileg nincs munkája – vázol egy újabb verziót, én pedig eljutok arra a pontra, hogy megelégelem a hallgatást, és egyszerűen rábeszélek a mondókájára:
– Köszönöm, nem akarok életbiztosítást kötni, mert már van egy, és nekem ez bőven elég! – és búcsúzóul megkérdem: – Amúgy mindenki helyett befejezi a mondatokat? – kérdésemet nem várt némaság követi a vonal túlsó végén.
Korábban nem vettem észre, de szűk és tág környezetemben rengeteg olyan ember vesz körül, akik vagy nem tudják elviselni, hogy:
- nálam a szó,
- lassabb vagyok náluk,
- unalmas a sztorim, és haladnának,
- vagy gondolatolvasók, és pontosan tudják, mi a történet folytatása és vége.
Ez a kommunikációs stílus nemcsak tiszteletlen, de frusztráló, a mesélő nagyon könnyen háttérbe szorul, úgy tűnhet, az ő mondandója nem ér annyit, hogy végighallgassák. Aki azonban hozzám hasonlóan nem hagyja magát, az kitartóan és rendszeresen megkéri a másikat: Engedd már meg, hogy végigmondjam, amit szeretnék!
