Nagypapám mindennap pontban 6 órakor kelt. Megivott egy pohár tehéntejet, amit már előző este kikészített neki a nagymamám, hogy reggelre legyen rajta föl. Ezután felvette a kanapéra egymás mellé kikészített, szabályosra vasalt ruhadarabokat, majd beült az olvasófotelbe, felcsapott egy könyvet, és várta a postást, hogy befusson az újsággal. Miután elfogyasztott több ezer betűt, pontban 9.00-kor felkelt a fotelből, komótosan belapátolta az élére állított reggelit, sétált a kertben, megetette a Buksit, vágott egy szál virágot a nagymamámnak, majd visszasétált a verandára, és feltekerte a Bartók rádiót – öt percen belül pedig balra biccentett fejjel szunyókált. Álmából mindennap a háziorvos riasztotta a napi injekció miatt. A menetrendben aztán jött az ebéd, a szieszta, a kötelező gyümölcspucolás, a kerti séta, a híradó, a fürdés és a szpatty.
Édesanyám mindennap pontban 7 órakor kel. Csukott szemmel kibotorkál a konyhába, felteszi a kotyogóst, kitapogatja az utat a fürdőbe, hideg vízzel életet lehel az arcába, mély levegőt vesz, és nekiszalad a napnak. Reggelit készít, felöltözik, iszik egy második feketét, majd autóba pattan, és padlógázzal munkába indul. Itt fontossági sorrend alapján összeállítja a napi teendőinek listáját, majd pontról pontra halad: táblázatokat készít, számol, matekozik, telefonál, tárgyal, levelez – és pontban 16 órakor úgy áll fel a gép mögül, hogy tökéletesen abszolvált minden feladatot. Otthon szertartásszerűen „kiolvassa” a világhálót, vacsorát főz (hétfőn halat, kedden főzeléket, szerdán zöldséget…), majd édesapámmal egy óra sétára indulnak a kutyával.
A testvérem minden reggel pontban 7 órakor ébred. Tizenöt percig a plafont nézi, kimászik az ágyból, lefőzi a reggeli fekete drogot, beindítja a számítógépet, elolvassa a napi híreket, a tejeskávé társaságában megválaszolja az e-maileket, és precízen megtervezi a napját. Ebbe nemcsak a napi 8-10 óra munka fér bele, de három gyerek, tíz építési projekt, a testedzés és a társasági élet is.
Összeszedett, fegyelmezett, rendszerszerető, kitartó családtagjaim génkészletéből belém szinte semmi nem szorult, maximum a sóvár vágyakozás egy rendezettebb életre. Mindennap más időpontban kelek: hol 6.00-kor, hol 8.13-kor, hol 10.12-kor. Ezt nagyjából az határozza meg, hogy mikor feküdtem le előző este (vagy hajnalban). Egyéni vállalkozó vagyok, otthonról dolgozom (legtöbbször a kanapéról, pizsamában), öt megrendelő a főnököm, esti iskolába járok. Logikának nem nevezhető logika az életemben, hogy akkor dolgozom, amikor megy, és amikor megy, akkor azt kihasználom, és picit belerokkanok a felgyülemlett munkába.
Egyetlen fix pont az életemben a reggeli dupla tejeskávé, amihez csak azért ragaszkodom, mert szeretek reggelente az ágyban ücsörögni, bambulni, a meleg bögrét szorongatni, és arról álmodozni, hogy hogyan váltom meg aznap az életem. Mire magamhoz térek, késő délelőttöt üt az óra, én pedig pánikrohamot kapok, mert eszembe jut, hogy:
E-mailt kellene írni!
Be kellene fejezni egy munkát!
Telefonálni kellene! De kinek is?
Be kell fizetnem valamit, enni is kéne valamit, és – jaj! – házi feladatot sem ártana írni!
Milyen nap van ma? Ja, csütörtök. Mi van csütörtökön?
Amikor nagyjából sikerül összeszednem, hogy mik a napi teendők, jön a következő kör agytorna:
De hol kezdjem?
Melyik legyen az első?
Melyikhez van egyáltalán kedvem?
Nem tudom!
„Egyetlen fix pont az életemben a reggeli dupla tejeskávé.”
Miközben nyomasztó belső monológot folytatok, elönt a szégyen és a szorongás, mert már megint kések, megint csúszom, nem lehet rám számítani, megint elfelejtek valamit, megint ideges miattam valaki, megint cserben hagyok valakit – és mire e hosszú gondolatok végére érek, mélységesen elkeseredem, lehúzom magam, és azon kapom magam, hogy elpárolgott másfél óra a csütörtökből.
A helyzetemet tovább nehezíti, hogy a pótcselekedetek mágnesként vonzanak: a legnagyobb nyomás alatt előszeretettel mosogatok, porolok, vasalok, vagy épp kimeszelem a nappalit, átültetek pár virágot, netán megnézek öt részt az aktuálisan kedvenc sorozatomból. A leadandó munkák várnak rám, és közben azzal vigasztalom magam, hogy nincs baj, majd megint nem fekszem le aludni.
Így úszom el minden áldott nap, és akár egy parányi hógolyót, így görgetem magam előtt a feladatokat, amik aztán hatalmassá nőnek, maguk alá gyűrnek, és ellopják tőlem a lehetőséget, hogy egyről a kettőre jussak.
