Kéthetente hétfőn este kocsiba ülök, hogy a szomszéd település aprócska termálfürdőjében áztassam introvertált testem. A tökéletes napot és időpontot hosszas nyomozás előzte meg, rengeteg idősíkot teszteltem, mire ráakadtam arra a kétórás intervallumra, amikor üres a hely, senki nem akar csevegni, ismerkedni, és fürdőruhás testemen sem legel egyetlen szempár se.
A fürdő fénypontja egy létesítmény, ahol tíz darab különféle szauna és gőzkabin várja az izzadni és elmélyülni vágyókat. Szeretek itt lenni, mert ide csupa olyan ember jár, aki hozzám hasonlóan a nyugalmat, a csendet, az elmélyülést keresi, hogy a gyógyvíz, a forróság és a friss levegő segítségével kivasalja megtépázott idegeit.
A havi két hétfő lassan három éve szent program az életemben, lehet forró a nyár, eshet az ónos eső, nagyon kevés olyan akadály létezik, ami visszatart az esti szeánsztól. Ezen a hétfőn azonban valami eltörött: egy nyolcfős férfitársaság vette birtokba a helyet, és mintha csak a sarki késdobálóban lennének, a helyiség kellős közepén elkezdték a hangos térfoglalást.
A negyvenes-ötvenes korosztály talpig felszerelkezve érkezett, a fürdőnadrág, a strandpapucs, a törülköző mellett mindenki kezében ott volt egy-két hűvösre hűtött sör, amik egymás után szisszentek fel. A sarki kocsma hangulata pillanatok alatt beköltözött a fürdőbe, és atomjaira törte a párás békét.
Fotó: Thinkstock
Hozzám hasonlóan a többi vendég se nagyon tudott mit kezdeni a sok hangos baritonnal, ráncoltuk a szemöldökünket, csóváltuk a fejünket, hangosakat sóhajtottunk, gondolatban beírtunk a panaszkönyve (valaki biztosan kiírta a Facebookra, hogy dühös), de egyikünk sem mert volna odamenni hozzájuk – inkább végighallgattuk, mit gondolnak politikáról, fociról, melóról, hitelről, piálásról és az asszonyról. Ment a röhögés, a böfögés, a koccintás, nem volt nyugtunk a medencében, a finn szaunában, a gőzfürdőben és a sókamrában sem – cserébe megtapasztaltuk, milyen a sör szaga, ha izzadják (és milyen, ha ez utóbbi az eukaliptusszal keveredik).
Nem tudtam nem őket nézni, és nem tudtam nem azon gondolkodni, vajon az emberi szocializáció mely stádiuma maradhatott el, hogy nem tanulták meg, halkabban is működhet az eszmecsere; vagy éppen azt, hogy vannak a világban olyan közösségi terek, amikről ordít, hogy a pihenés okán születtek; és mennyi intelligencia, logika, érzékenység kell ahhoz, hogy az ember rájöjjön, hogyan kell egy ilyen helyen viselkedni? És a fejlődés mely stádiumán esett csorba, amikor az emberiség másik fele nem tanulta meg felemelni a hangját, kiállni az igazáért, verni az asztalt, hogy a háromezres belépő mellett miért nem biztosítják a csendet?
Aztán nem bírtam tovább, a „tettek mezejére léptem”: miután az egyik mellém ült, kedves érdeklődéssel megkérdeztem, miért jó a szaunában inni? Nem veszélyes? Nem árt a szívnek? Mire röhögött egy nagyot, majd felvilágosított, hogy gyorsabban hat, hopp, egyből felmegy fejbe, és az kell, mert durva volt a nap, szét kell csapatani az ideget. Meg hát ki is izzadja az ember a piát, duplán jó.
Elkerekedett szemekkel hallgattam, és már csak azt szerettem volna megtudni: minden hétfőn ez a programjuk?
