Életem első komoly párkapcsolata nyolc éven át tartott: négy év felhőtlen együttélés, négy év szívszaggató huzavona. Mindketten tudtuk, nem működhetünk egymás mellett, de a gondolat, hogy szélnek eresszük a másikat, elképzelhetetlennek tűnt. A történetet megfejelte egy több ezer kilométeres távolság is: görög lévén, haza kellett utaznia Ciprusra, ahol türelmetlenül várta őt a család és a fényes karrier. Ekkor beszéltük meg először, hogy megpróbáljuk külön.
Persze nemcsak a sokországnyi távolság erodált bennünket, nem számoltunk a kulturális különbségek szőtte konfliktusokkal, az elvárásokkal, amikből engedni egyikünk sem tudott. Én belehaltam volna, ha huszonnégy évesen férjhez kellett volna mennem, hogy aztán beköltözzek egy pompás családi házba, aminek úrnője és üzemeltetőjeként az időm legnagyobb részét a tűzhely és a bölcső fölött kell töltenem. Időt kértem, tanulni akartam, tapasztalatokra vágytam, ő azonban céltudatosan „haladt”, amolyan ötéves tervben gondolkodott.
Fotó: Thinkstock
Az első szakítást körülbelül egy hétig bírtuk. Egyik este ott állt a kovácsoltvas bejárati kapu előtt, vett egy repülőjegyet csak azért, hogy átölelhessen. Soha korábban nem örültünk egymásnak úgy, mint azokban a percekben, úgy szorítottuk egymást, hogy abba majdnem beleroppantunk. Az egész éjszakát átbeszélgettük, terveket szőttünk, közös jövőképet festettünk, matekoztunk, újra hajba kaptunk – másnap reggel aztán határozott tervek nélkül újra elváltunk. Zokogva zártam be az ajtót, megállapodtunk, egy hónapra eltűnünk egymás életéből.
Majd beledöglöttünk, de – összeszorított fogakkal, makacs fejjel – kibírtuk, és miközben egymás után hullottak le rólunk a kilók, és rácsúsztunk az alkoholra, alig vártuk, hogy elteljen a hónap, és elrepíthessük egymásnak az első üzenetet. Ezúttal én vettem repülőjegyet, hogy együtt tölthessünk egy egész hetet azért, hogy újra átbeszéljük, amit már ezerszer átbeszéltünk. Újra kimerülten, fáradtan, tehetetlenül néztünk egymás szemébe, és elképzelhetetlennek tartottuk, hogy akkor lássuk egymást utoljára.
Ezt játszottuk még egy évig, amikor teljesen elfogytam a történetben, és beláttam: valamelyikünk vagy feladja a vágyait, vagy egész egyszerűen beledöglöm ebbe az egészbe. Egy hét leforgása alatt „becsomagoltam” a fél életem, és Ciprusra költöztem, hogy háztartásbeli oldalborda legyek. Isten látja lelkem, apait, anyait beleadtam, hogy megálljam a helyem, hogy megtaláljam a boldogságom, de egy év próbaidő után be kellett látnom: tulajdon lelkemen teszek erőszakot, messze nem állok készen a gyerekvállalásra, a disszidálásra, a házasságra. Újra elengedtük egymást – ezúttal úgy tűnt, örökre.
A „megpróbáltuk” gondolatával mindketten józanul, kiégve léptünk tovább: ő nemsokára megnősült, apa lett, én pedig kergettem az álmaimat, utaztam, tanultam, dolgoztam – a kapcsolatot azonban soha nem szakítottuk meg. Minden hónapban kerestük egymámást, hogy erős támaszként örüljünk a másik boldogságának. Elhittük, ha társak nem lehetünk, egymás legjobb barátai leszünk. Tényleg elhittük, hogy ez működhet. Öt év után aztán újra találkoztunk. Megint úgy szorítottuk egymást, mintha nem lenne holnap, és úgy olvadtunk össze, mintha csak tegnap láttuk volna egymást utoljára. A találkozás mindkettőnket padlóra küldött, másnap csendben, bűntudattal váltunk el – és azóta sem kerestük egymást. Mindennek tizenkét éve.
A mienkhez hasonló se veled se nélküled kapcsolatok bár első olvasatra szenvedélyesnek és romantikusnak tűnnek, a valóságban minimális azoknak a felhőtlen perceknek a száma, amik tényleg az egekbe repítik az embert, a hétköznapokban nem marad más, mint a fárasztó vita, a meggyőzés, az érvelés, a nélkülözés, a harag és a bosszú – mert ezt szüli az állapot, ha két ember egymás nélkül, de együtt sem tud élni.
A jelenség a kutató pszichológusokat is megihlette, és olyan párokat „vizsgáltak”, akik nem tudták elengedni egymást, akik hitték az ezúttal minden más lesz hazugságát. Vizsgálódásaik során megfigyelték, hogy azok, akik újra és újra esélyt adnak maguknak együtt, csak ideig óráig bírják ezt, az elégedettség, az összetartozás, a kommunikáció fokozatosan alábbhagy, beköltözik helyére a félelem és a depresszió. „Az emberek azt hiszik, ezúttal minden jobb lesz, ám amikor kiderül, hogy bizonyos dolgok az újrakezdés hatására sem változtak meg, a csalódottság nagyobb lesz” – magyarázza Kale Monk amerikai pszichológus, aki csapatával 545 felnőtt bevonásával kutatta a se veled, se nélküled kapcsolatok hatását. Megállapították, hogy akik egy ilyen kapcsolatban élnek, egészségtelen életmódot folytatnak, a félelem és a depresszió tüneteivel viaskodnak – sőt gyakori, hogy a tarthatatlan állapot az erőszakig fajul.
A szakemberke ilyen helyzetekben a kíméletlen őszinteséget javasolják önmagunkkal szemben: Tudnunk kell őszintén felelni arra a kérdése, hogy Miért jó ez nekem még mindig?.
