A horrort valaki vagy utálja, vagy imádja, de az biztos, hogy senki sem közömbös iránta. Én falom a horrorfilmeket, már egészen kiskorom óta. Nem is értettem, mikor múltkor egyik munkatársam mesélte, hogy a hatéves kisfiának rémálmai vannak valami mesétől, mert én annyi idősen már régen zombikat és vérfarkasokat néztem nagybátyámék másolt videókazettáin.
Egy kutatás szerint az izgalomkereső emberek jobban szeretik az horrorfilmeket, ami logikus, hiszen azért választják szórakozásul, mert azt szeretnék, hogy hatással legyen rájuk. Ha a nemeket nézzük, akkor – nem meglepő módon – a férfiak körében népszerűbb ez a műfaj.
Kell az adrenalin
Egy érdekes kutatás arra kereste a választ, ki hogyan érez egy rémfilm nézése közben, így nem a film után, hanem egy véres jelenet nézése alatt kellett a nézőknek teszteket kitölteniük. A kérdések érzelmeik intenzitására vonatkoztak. Két csoport volt, a horrorrajongók, illetve azok, akik irtóznak a műfajtól. A várakozásokkal ellentétben az eredmény szerint a horrort szerető emberek nem féltek kevésbé a felkavaró jelenet nézése közben, mint a műfajt nem kedvelő társaik. A különbség a két csoport között a félelem rájuk gyakorolt hatásában volt: a horrorszeretők minél jobban féltek, annál pozitívabbnak értékelték az élményt, a rémfilmtől irtózók pedig éppen fordítva, ők minél jobban féltek, annál negatívabban értékeltek. Tehát az, aki szereti a horrort, valójában azt élvezi, hogy ijesztgetik.
Egyesek szerint a rémtörténetekhez való vonzódásunk – vagy azoktól való irtózásunk – nem más, mint rejtett személyiségünk, azaz úgynevezett „árnyékunk” reakciója. Az árnyékelméletet Carl Gustav Jung pszichológus dolgozta ki és személyiségünk rejtett, sötét oldalára utal. Az árnyékunk nem más, mint pszichénk olyan része, melyet elfojtottunk eddigi életünk során, és nem is vagyunk tudatában. Az árnyék kollektív tudattalanhoz kapcsolódó része pedig a bennünk rejlő általános, emberi, sötét oldal.
Személyiségünk ugyanezen területére utal a Johari-ablak egyik része, ami az önismeret egyik legszélesebb körben használt modellje. Két pszichológus, Joseph Luft és Harry Ingham publikálta 1955-ben (a Johari elnevezés kettejük nevének összevonása), és eredetileg az egyéni hatékonyság mérésére dolgozták ki. Az ablak négy része az Aréna, a Vakfolt, a Látszat és az Ismeretlen.
Az Aréna, vagy Nyílt terület a nyilvános énünk, amiről tudunk, és amit a külvilágnak is mutatunk.
A Vakfolt azon tulajdonságaink összessége, aminek mi nem vagyunk tudatában, de mások látnak, például ha valaki nem tudja magáról, hogy nagyképű, vagy affektál.
A Rejtett terület, másnéven Látszat mások elől eltitkolt dolgainkat jelenti, amelyekkel mi magunk tisztában vagyunk. (Dolgok, amik zavarnak, vagy bántanak minket, de nem tesszük szóvá.)
Az Ismeretlen vagy Sötét rész pedig rejtett énünk, amit sem környezetünk, sem mi magunk nem ismerünk. A Sötét területet nem lehet tudatosan szabályozni vagy megváltoztatni.
A horrorfilmek és az általuk előidézett félelem egyesek szerint erre a területre hat leginkább, az Ismeretlen, vagy Árnyék-énünkre, tehát legbelsőbb valónkat kavarja fel. Jung szerint a rémtörténetek ősi félelmeinkre hatnak, melyek kollektív tudatunk legmélyén lakoznak. A sötétség, isten vagy az anya visszatérő motívumok a horrorban, melyek kortól, nemtől, kultúrától függetlenül minden ember archaikus elméjére ugyanolyan erősen vannak hatással.
Nekik meg sem kottyan, ha a vásznon patakokban folyik a vér
A három legfőbb tényező, ami a horrorfilmeket vonzóvá teszik számunkra, az izgalom (rémület, misztikum, feszültségkeltés, brutalitás, megdöbbentés) a relevancia (személyes, vallási vagy kulturális kötődés, az ismeretlentől és a haláltól való félelem) és – az előző pontnak némileg ellentmondó – „nem-valóságosság”. Mert csak addig élvezzük a felkavaró történetet, amíg tudjuk, hogy fikció. Tudnunk kell közben, hogy biztonságban vagyunk, és amit látunk, nem valós.
Erre én magam eklatáns példa vagyok: imádom, és számoltalanul fogyasztom a horrorfilmeket, meg sem kottyan, ha a vásznon patakokban folyik a vér, és alig várom, hogy megjelenjen a démon, de egy híradóban látott háborús képsor képes teljesen megrendíteni.
Ugyanígy vagyok a reality horrorokkal is, amikben ugye nem szörny, vagy természetfeletti gonosz szerepel, hanem emberek bántanak embereket. A Wolf Creek jelenetét, amikor a lányt kínozza a kamionsofőr, alig tudtam végignézni és csak kicsit vigasztalt, mikor olvastam, hogy a mozikban annál a résznél többen is kimentek. A Köpök a sírodra című bosszúhorror erőszakos jelenetét csak azért voltam hajlandó végigszenvedni, mert tudtam, hogy a végén a minden negatív szereplő elnyeri büntetését. Az Eden Lake nézésénél is ebben reménykedtem, viszont a film vége még ennyi vigaszt sem adott, és borzasztóan felkavart. Amíg egy zombis, farkasemberes, szörnyes vérfürdő után alszom, mint a bunda, egy csontig hatoló reality horror hetekig képes a gondolataimban maradni, főleg akkor, mikor tudom, hogy igaz történet inspirálta.
Fáj, ha túl sok köze van a valósághoz
Tehát nem mindegy, egy horrorfilm hogyan végződik. Kutatások bizonyítják, hogy az emberek többsége a happy endet preferálja, mikor a jó győzedelmeskedik, a gonosz meghal. Úgy látszik, szükségünk van a film alatt átélt szenvedés egyfajta feloldására. Egy másik pszichoanalitikus elmélet szerint az erőszakos, ijesztő filmek után érzett katarzis, tehát lelki megtisztulás segít feloldani magunkban a felgyülemlett agressziót, feszültséget és negatív érzelmeket. (Ezzel magyarázzák azt is, miért szeretjük az erőszakos videójátékokat.)
Az ijesztő jelenetek alatt adrenalinfröccsöt kapunk, majd az agy dopamint és endorfint, azaz boldogság hormont termel, tehát a kellemetlen rémület után a megkönnyebbülés kellemes érzése következik.
Egy kis pszichológia, egy kis biokémia, és már világossá is válik, miért élvezzük a horrorfilmek okozta érzelmi hullámvasutat. Röviden ezzel lehet megmagyarázni azt a – látszólag ellentmondásos – hajlamunkat, amiért hajszoljuk az önkéntes borzongást.
