Anna néni a nyolcvanhoz közelít, és bár fizikálisan bivalyerős, memóriája lassan tíz éve cserbenhagyta őt. A jóisten az időskori demencia egy makacs fajtáját rótta ki a közgazdász nőre. Eleinte mindenki csak mosolygott Anna néni „botlásain”, kimerültségnek tudták be, amikor nem tudta elmondani, mit szeretne kérni a postán, amikor összekeverte a papírbankókat a hentesnél, és virágot vásárolt júniusban a férjének halottak napjára. Két lánya sem vette észre, hogy baj van, először akkor vitték el orvoshoz, amikor a néni volt egyetemi kollégája felhívta őket, hogy édesanyjuk az egyetem folyosóján ücsörög, várja, hogy megtarthassa az óráját.
Állapota hónapról hónapra romlott, és bár minden létező gyógymódot megpróbáltak, be kellett látniuk, az Alzheimer-kórral szemben tehetetlenek. Kezdetét vette a fájdalmas kálvária, a két testvérnek döntenie kellett, hogyan tovább: hogyan oldják meg az ápolást, a felügyeletet, egyáltalán, kinek a feladata ez.
Fotó: Thinkstock
A nehéz teher hamar kihozta a két testvér őszinte énjét, és míg egyikük (nevezzük őt Sárának) szabadulni akart a feladattól, addig az idősebb (legyen a neve Klára) a megoldásra koncentrált. Sára eleinte a kicsi lakásra és a két gyerekre hivatkozva tolta el magától a felelősséget, később pedig egész egyszerűen kivonta magát a feladat alól. Pedig ahogy Anna néni állapota romlott, úgy nehezedtek a problémák: miközben az emlékfoszlányok összefüggéstelenül és érthetetlenül törtek a felszínre, egy hároméves szintjére zuhant, akkor evett, ha etették; akkor ivott, ha rászóltak; türelmetlen és agresszív volt, ha pelenkázták, éjszaka pedig kísértett az álmatlanságtól.
A szakfordítóként dolgozó Klára éjjelei és nappalai összefolytak, minden gondolata anyja körül forgott, egész nap mellette volt, nyugtatgatta, etette, társalgott vele, cicát vett neki, sétálni, kirándulni és zenei előadásokra vitte, esténként pedig a nappali közepén táncoltak, mert azt olvasta az interneten, hogy a demens emberre jótékonyan hat a tánc és a vidám légkör. Édesanyja gondozása mellett minden szabadidejét munkával töltötte, fordított, mint a gép, hiszen neki is volt két nagy fia, egy forinthitele és sárga csekkjei.
Hiába kérte húgát, hogy néha segítsen be, hogy látogassa meg az anyukájukat, hogy hozza el az unokákat, Sára a könnyebb utat választotta: megszakította velük a kapcsolatot, neheztelt a nővérére, hogy ilyen helyzetbe hozza. Elég a baja őneki, nem várhatja el, hogy anyjuk gondozásába beszálljon – se anyagilag, se időben nem áll ő úgy.
Klára hamar megértette, testvérére nem számíthat, neki kell megoldani, hogy édesanyjuk méltó és emberséges ápolást kapjon, olyat, ami kijár neki. Szerette és tisztelte őt, se a szíve, se a lelkiismerete, se a hite nem hagyta, hogy elengedje anyja öreg kezeit. Eleinte hajlott rá, hogy anyját otthonba adja, de amikor szembesült a körülményekkel, sokkos állapotban vágta be maga mögött az ajtót: a leszedált, zombi tekintetű demens emberek látványa padlóra küldte, tudta, soha nem lenne képes arra, hogy anyját ide „zárja”.
Osztott, szorzott, és kimatekozta, ha pluszmunkát vállal, anyja nyugdíjával, fiai és volt férje támogatásával ki tud gazdálkodni egy nem annyira rossz fizetést. Havi kettő-ötvenért ma ott lakik velük a hatvanas Jolán, akivel karöltve olyan utolsó fejezetet írnak Anna néninek, amit igazán megérdemel – közben pedig próbálja feldolgozni, hogy volt egy testvére.
