Legelőször nem árt tisztázni azt, hogy vajon ki a felnőtt. Honnan lehet tudni, hogy valaki ennek megfelelő módon él és viselkedik? Nem könnyű kérdés, ugyanis az elmúlt évtizedekben a felnőtté válás folyamata jelentősen átalakult. Bizonyos életesemények a felnőtt léthez tartoznak: ilyen a tanulmányok befejezése, az önálló munka, a családalapítás. Viszont ezek manapság egyáltalán nem ilyen ritmusban vagy nem ilyen egyértelműen következnek egymás után. A nyugati társadalmakban egyre később kezdik el az önálló életüket a fiatalok, egyre több ideig maradnak a családi kötelékben. Míg régebben könnyű volt megállapítani, ki a felnőtt, ma már ez ügyben is káosz uralkodik.
Ki a felnőtt?
Általában elmondható, hogy a felelősségvállalás, a tartós elköteleződés, a pénzügyi függetlenség, a következetesség, a szeretetre való képesség a felnőttség nélkülözhetetlen „kellékei”. „Akkor válik valaki felnőtté, amikor elkezd felelősen gondolkodni az életéről. Saját értékrenddel rendelkezik, az önmagának kitűzött célokat képes a saját eszközeivel elérni, és a döntéseihez egy mélyebb elköteleződés tartozik. Egy személy érettségi szintjének megállapításához egyszerű, de fontos támpont az is, hogy mennyire tartósak a kapcsolatai, mennyi idő volt a leghosszabb, amit egy munkahelyen töltött” – mondja Bódi Anita pszichológus.
A legfőbb probléma egy felnőttel az, ha nincsen más az életében, csak a gyereke.
Azok a szülők, akik kizárólagos szerepüket abban látják, hogy ők a gyerekeiket nevelő apák, anyák, sokkal védtelenebbek az élet változásaival szemben. A pszichodrámából származik a többszörös szerep elmélete, miszerint az ember akkor védett az életben, ha több helyről táplálkozik, több szerepet tart fenn, amelyek külön-külön is ki tudják elégíteni az alapvető emberi igényeket: például a kompetenciák megélését vagy a másokhoz való kapcsolódást.
Bódi Anita pszichológus
„Megfigyelhető, hogy akinek nincs más az életében, csak a gyerek, az késleltetni akarja, hogy felnőjön a csemetéje. Benne van egy anyuka-/apukaüzemmódban és nem szeretné, ha ez másképp lenne. Jogosan fél attól, hogy ha felnő a gyerek, akkor beüt a krach, szakszóval élve, életválságba kerül” – magyarázza a szakember.
Ezenkívül még sok oka lehet annak, hogy miért nem engedik a szülők leválni a gyerekeiket. Például valaki egyedül gondoskodik a gyermekéről, nincs párkapcsolata, ezért a gyereknevelésben éli ki az összes szeretetét. Vagy abban a családban, ahol az anyuka a család „szolgája”, és ő az egyszemélyes kiszolgáló személyzet, szintén nehéz a függetlenedés. Meghúzódhat a mélyben egy erős szülő-gyerek rivalizálás, illetve az is elképzelhető, hogy a szülő és a gyerek között olyan erős az érzelmi kötelék, hogy épp az akadályozza a gyereket például a párválasztásban. Egyszóval komplex és nehéz dolog felgöngyölíteni, mi állhat a háttérben.
Kirajzolódnak azonban tipikus minták abból, hogyan próbálják késleltetni a szülők a felnőtté válást. Az alábbiakban három jellemző szülői viselkedést mutatunk meg.
A szülő, aki mindent jobban tud
A túlkontrolláló szülő mindent elintéz a gyermeke helyett, ezzel látszólag segít neki, viszont nem hagyja kibontakozni, érvényesülni őt. Ennek következtében a gyerek nem szokja meg, hogy a döntéseiért felelősséget kell vállalnia, nem tudja majd felnőtt korában megoldani a problémáit, valószínűleg önbizalomhiányos és önállótlan felnőtté válik.
„36 éves vagyok, van feleségem, házam, autóm, állásom, két gyerekem.
Tudod, a fater szervezett mindent egész életemben. Például azt, hogy mi legyen a foglalkozásom, majd szerzett nekem állást is, tanácsot adott, milyen lakáshitelt vegyünk fel, hol vásároljunk családi házat, kiválasztotta az autót, az esküvőre ő adott pénzt.
Nélküle igazából nem is születhet semmilyen fontos családi döntés. Nekem ez így megfelel. Nélküle hogyan tudtam volna ezeket megoldani? Más örülne, ha ilyen faterja lenne! Nem az a jó, ha van, aki segít?” – kérdezi Tamás.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ha Tamás felesége elutazik a gyerekekkel vidékre, Tamás többször felriad este, fél a sötétben egyedül, és inkább átautózik az éjszaka közepén a szüleihez aludni. Régen megesett, hogy szakított egy volt barátnőjével, mivel az apja azt mondta, hogy nem hozzá való. Tamás még nem látja, hogy el kellene szakadnia az apjától, ugyanis addig lehetősége sincs felnőni.
Fojtogató gondoskodás
Szintén probléma a túlgondoskodó, túlféltő szülő, aki mellett a gyerek nem tanulja meg, mire képes egyedül; nem fog „elesni”, de megerősödni sem. Ez pedig igencsak kell ahhoz, hogy a felnőtt világ gondjaival meg lehessen küzdeni.
A 35 éves, egyedülálló Anikó a mai napig hatalmas harcokat vív az édesanyjával: „Nem lovagolhattam, úszhattam, nem görkorizhattam, egyszóval nem sportolhattam gyerekként, mert az veszélyes. Iszonyatosan önbizalomhiányos voltam, mikor megkaptam az első munkám, folyamatosan szorongtam, és több évig nem mertem munkahelyet váltani.
Mivel vidéken laknak a szüleim, néha két napra meglátogatom őket. Ilyenkor anya – a megkérdezésem nélkül – kipakolja a ruháimat a táskámból, kimossa őket, kipucolja a cipőmet. Bejelent fodrászhoz, úgy, hogy eszem ágában nem lenne elmenni. Nem engedi, hogy mosogassak vagy hogy főzzek, és még sorolhatnám. Én ettől idegbajt kapok.
Hiába kérem: ne csinálja, mintha a falnak beszélnék. A húgom, aki három évvel fiatalabb nálam, élvezi a hazalátogatást, úgy csinál, mintha egy hotelben lenne.”
Anikó anyukája erre csak annyit mond, hogy őszintén nem érti, mi a baj, hiszen csak megkönnyíti az életet a lányának: „Már az is baj, hogy törődöm vele? Az a dolgom, hogy óvjam, gondoskodjak róla. Nem ez egy anya dolga? És én cserébe nem várok semmit, csak azt, hogy néha megkérdezze, hogy vagyok…”
Nem kell finomkodni a gyerekkel
Egy másik típus a „bántó szülő”, akitől a gyerek sok bántást kap, ezért az élete része lesz az állandó önbizalomhiány és a döntésképtelenség. A közel harmincéves András egész életében négyes-ötös tanuló volt, szüleitől mégis csak azt hallotta, „ez neked nem fog menni”, „nem vagy elég jó”.
A leválási folyamatot gyakran csak szilárd, tudatos elhatározással és fogadalmakkal lehet elérni
„Állandóan ezeket szajkózták, és el is hittem. Mindig azt gondoltam, hogy kevés vagyok. Mikor elkezdtem terápiára járni, akkor jöttem rá, hogy a párkapcsolati, valamint a munkahelyi problémáim hátterében is ez áll. Igazából mindig is építész szerettem volna lenni, de nem mertem soha elkezdeni, hiszen úgyse jutok be egy olyan nehéz szakra. A barátaim azt mondják, soha nincs késő elkezdeni, a szüleim viszont azt, hogy kár belekezdeni, mert nem vagyok elég kitartó. Már évek óta ezen hezitálok. Anyu azt mondja, ők csak meg akartak kímélni a csalódástól.”
A szülők változhatnak?
A pszichológus hangsúlyozza, hogy a legtöbb szülő szereti a gyerekét, és minden cselekedetével őszintén jót akar neki. „Mindent szeretetből tesznek, ám gyakran csak ártanak a gyereküknek. Éppen ezért
szülőként borzasztó fájdalmakkal járhat és óriási erőfeszítést, önreflexiós, önkorrekciós képességet igényel, hogy belássa valaki: amivel ő a legjobbat akarta, azzal nem segített, hanem ártott a gyermekének.
Gyakran pont ez az, ami meggátolja a változást, hiszen ha változtatunk, azzal azt is be kell ismernünk, hogy ahogyan eddig csináltuk valamit, az úgy nem jó, vagy már nem működik. Ez a folyamat nagyon hosszú és nehéz tud lenni.”
Ezért egyszerűbb, ha nem a szülőktől várjuk a változást, hanem felnőttkorban abbahagyjuk a szülők hibáztatását, és megpróbálunk mi felnőni.
„A leválási folyamatot gyakran csak szilárd, tudatos elhatározással és fogadalmakkal lehet elérni. Ilyen lehet például a tudatos visszautasítása a szülői szolgáltatásoknak. A tranzakcióanalízis szerint zsetonokat cserélünk egymással. A szülő megtesz valamit a gyermekéért, ami annak nem szükséges, de kényelmes, cserébe a szülő feljogosítva érzi magát arra, hogy belefolyjon a gyerek életébe, avagy mártír módon viselkedjék. Meg lehet tenni a kezdő lépést azzal, hogy úgy döntünk, megpróbálunk önállósodni, és nemet mondunk a kéretlen szülői tanácsokra, döntésekre, bántásokra, kiszolgálásra, a pátyolgatásra” – tanácsolja Bódi Anita.
