Pontosan nem tudnám megmondani, mikor vált szokássá, de egyre több társasház folyosóján látom, hogy sok lakó a lakáson kívül, a bejárati ajtó mellett deponálja a megtelt kukászacskót, hogy aztán mindenki más, aki ott elhalad, napjában akár többször is elsétálhasson mellette, szagolhassa, kikerülhesse, „szemügyre vehesse”.
Fotó: Profimedia
Először a szomszédasszonyomnál láttam ezt a trükköt, aki még arra sem vette a fáradságot, hogy bezárja a zsák száját, így bárki, aki az ajtaja előtt elhaladt a gangon, láthatta a használt pelenkát, a lerágott csirkecombot, a borotvahab üres flakonját, a vécépapírgurigát, a fültisztító pálcikát, az óvszert, az elhasznált borotvát, az üres üvegeket, az összegyűrt, de a logó alapján felismerhető banki papírokat, a tejes dobozt, az intim betétet és az ananászkonzervet. Szemeteszsákja olcsó, könnyen szakadó, áttetsző anyagból készült, ami már az első belehulló gyufaszáltól kirepedt, utat engedve a zsák alján felgyülemlett büdös lének, ami aztán kanyargott, amerre látott.
Szomszédom nemcsak éjszakára helyezte kültérre a szemetet, előfordult, hogy napokig ott simogatta a szellő, a kukába csak akkor vitték le, amikor a zacskók száma elérte a három darabot – és lepisilte őket legalább öt, ott elhaladó eb. Néha előfordult, hogy a kóbor macskák vagy a vihar felborította a szagos puttonyt, annak tartalma pedig a szélrózsa minden irányába tovaszállt: a lépcsőházba, a liftbe, az udvarra, a másik szomszéd bejárata elé, a virágoskertbe és a kerékpártárolóba.
Bőven volt időm tanulmányozni, mit tesznek a zsákokkal az évszakok: hogyan lepik be nyáron a burkolatra száradt barna levet a legyek; milyen, amikor a gyümölcsfa virágánák illata és a hulladék bukéja az orrom előtt találkozik; és mekkora festeni való csendélet, ha a sárga zacskót hó is fedi.
Furcsa szokásukat először az újszülött gyermekkel járó fáradalmaknak tudtam be, gondoltam, se éjjelük, se nappaluk, párszor még le is vittem helyettük a hulladékot, de amikor két év után sem érezték, hogy ez igénytelen, megkérdeztem, miért tárolják a gangon a szemetet. A nő arcára kiült a döbbenet és a pír, őszintén bevallotta, még csak bele sem gondolt az egészbe. Reflexszerűen helyezte kívülre a zsákot, gondolván, férje reggel munkába menet majd leviszi. Hát nem vitte, tekintetüket pedig nem szúrta a szemétkupac. Kiköltözésükig nem volt többé szemét a gangon.
A sikertörténet persze nem azt jelenti, hogy ez az általános jelenség máshol is megszűnt volna, mehetek barátokhoz, ügyet intézni, dolgozni vagy új otthont nézni, a soklakásos társasházak folyosóin, gangjain biztosan ott csücsül egy zsák, ami bepillantást enged nemcsak a tulajdonos legintimebb „szokásaiba” – de az igénytelenségébe is.
