nlc.hu
Mindennapok
Egy kutya halála gyakran fájdalmasabb mint az emberé

Egy kutya halála gyakran fájdalmasabb mint az emberé

Egy kutya elvesztése után érzett gyász súlyát sokan nem merik felvállalni környezetük előtt, pedig az ekkor érzett fájdalom igenis lehet olyan mély, mint egy hozzátartozó elvesztésekor tapasztalt trauma.

Csipesz, a soproni keverék 1990-ben jött a világra, születése után alig pár nappal pedig rongyos pólóba tekerték, és az út szélére hajították, hogy ott várja ki a fagyhalált. Kemény tél volt akkor, közeledett a karácsony is – meg édesanyám autója, hogy parkolóhelyet keressen. A jármű Csipesz mellé gurult be, anyukám füle pedig egy halk, de keserves nyüszítésre lett figyelmes. Hamar megtalálta a fekete kis gombócot, aki elfért az egyik tenyerében. Azonnal cselekedett, lemondta a fodrászát, és padlógázzal indult – elvégre életet kellett menteni. Egy órával később már az ajtóban állt, szitkozódott, utálta az embereket, magyarázta, mennyire kegyetlen ez a világ, majd monológja kellős közepén észrevette: a fekete szőrgombóc látványától könnyek gurulnak szeplős arcomon.

Neeeeem, felejtsd el!
Ez a kutya nem maradhat itt!
Keresünk neki egy jó gazdát!
Ne nézz így rám!
Mondom! N E M  M A R A D H A T !

Csipesz ezek után öt évre bevackolta magát a nappali legkényelmesebb foteljába, és hagyta, hogy szeressük, óvjuk, imádjuk. Bár a leginkább édesanyámhoz, a megmentőjéhez ragaszkodott, nekem a legjobb barátom lett. Emlékszem, sokat beszéltem hozzá, felolvastam neki kedvenc regényeimből, megismerte A két Lottit, Tom Sawyert és Szent Péter esernyőjét, titokban együtt faltuk az eperfagyit, fésültem, fürdettem, és a legjobb ételeket vettem neki. Hosszú órákon át kirándultunk a szabadban, versenyt futottunk, fogócskáztunk, labdáztunk. Nem túlzok, ha azt mondom, Csipesz az egyik legfontosabb lény lett az életemben, “ellopta” tőlem a magányt, átsegített a tinédzser-hormonok pokoli lázadásán, vigasztalt, ha kellett, és megnevettetett. Biztos voltam benne, egy angyal ő, akit azért küldött hozzám a Jóisten, hogy “megmentsen”. (Nem túlzok, a tiniévek kőkemények, azok kibírhatatlanságát öt kézzel kapart naplóm őrzi).

kutya

Képünk illusztráció, nem Csipeszt ábrázolja. Fotó: Profimedia

De nemcsak én nőttem, Csipesz is felnőtté érett – és szerelmes lett. Átnyüszített megannyi éjszakát, majd sikeresen megszökött, hogy felkeresse szerelmét a szomszéd utcában. Alig pár órával később már az ajtót kaparta, teste harci sebektől vérzett. Elláttuk, ápoltuk, ő pedig amilyen gyorsan csak lehetett, újra meglógott. Amikor már a második hete tartott a viharos szerelem, a szomszéd megfenyegetett minket, ha nem takarítjuk el a kutyát, esküszik, agyonüti.

Bár bizonyítani soha nem tudtuk, betartotta ígéretét, Csipesznek másnap nyoma veszett – én pedig életemben először romokban hevertem. Sírtam, ordítottam, megőrültem a fájdalomtól, és jártam a falut, hátha rálelek az én legjobb barátomra. Hetekig nem tudtam feladni a keresést, és miközben hullottak le rólam a kilók, a szemem pedig bedagadt a sok sírástól, olyan érzelmek kavarogtak a lelkemben, amik létezéséről korábban nem tudtam. Gyűlöltem, haragudtam, perlekedtem, szorított a szívem, és meg akartam halni.

Pontosan már nem emlékszem, mikor tudtam elengedni őt, de annyi biztos, a gyász hosszúra nyúlt, annak valamennyi mélységét bejártam. Bár Csipesz óta számtalan embert elveszítettem, ahhoz a fájdalomhoz hasonlót – szerencsére – nem éreztem. Tudom, sokak szerint egy eb halálát nem lehet az emberéhez hasonlítani, én nem értek egyet. Csipesz emléke harminc év után is könnyeket csal a szemembe.

Nem Csak egy kutya

Ma már a lélek kutatói is állítják, egy kutya elvesztésekor érzett gyász igenis lehet olyan nehéz, ha nem nehezebb, mint egy szeretett hozzátartozó halála. Ezt a gondolatot sokan nem merik felvállalni, félnek környezetük ítéletétől, gyászukat magukba temetik, nem beszélnek róla. (Kutatások bizonyítják, a kutyatulajdonosok kiegyensúlyozottabb emberek, mint azok, akik egyáltalán nem tartanak háziállatot).

Egy kutya halála azért lehet olyan fájdalmas, mert ilyenkor nemcsak egy háziállatot veszítünk el, vele együtt eltűnik az önzetlen szeretet, a hűséges társ, aki biztonságot, melegséget ad, és olykor a gyermeket is pótolja” – magyarázza Julie Axelrod pszichológus a Vice magazin hasábjain megjelent írásban. Egy kutya elvesztése sokkal jobban felborítja a mindennapok menetét, hiszen az ember órarendjét, de még a nyaralását is gyakran a házi kedvenc köré építi. Fontos, hogy komolyan vegyük a kutyagyászt.

forrás: Vice

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top