Miért nekem kell mindig mindenkit kikerülnöm a járdán?

Mindjárt negyven leszek, de még mindig nem sikerült megfejtenem annak a hétköznapi jelenségnek az okát, amivel naponta többször is szembesülök: miért van az, hogy a gyalogos forgalomban, magyarul a járdán én vagyok az, aki 

• elugrik,
• félreáll,
• falhoz tapad,
• megáll,
• összehúzza magát,
• csomagjaival egyensúlyoz, 

hogy a szembejövő kényelmesen, koccanás nélkül haladhasson tovább az útján, amin én láthatatlan biodíszletként vagyok jelen. Nem túlzok, ha azt mondom, tíz esetből kilencszer én vagyok az, aki gondol arra, hogy ha egymás mellé érkezünk, nem férünk el, és illemből, udvariasságból, figyelmességből, józan paraszti ésszel felfogom testünk fizikáját, amit csak két-két centivel kellene kimozdítani az eredeti pályáról ahhoz, hogy a két váll, a két táska és a két kar elkerülje az ütközést. 

Képünk illusztráció – Fotó: Profimedia

Már az utolsó lépésnél látom, a másiknak esze ágában sincs letérni, határozottan, magabiztosan, kétségek nélkül tör előre, miközben én újra és újra kibillenek andalgásom ritmusából, és a másodperc törtrésze alatt próbálom menteni a helyzetet: megállok, félreállok, vagy felsőtestemet kilencven fokkal elforgatom, hogy elég lapos legyek az átjutáshoz. 

Nyilvános helyen miért vakarják a töküket a férfiak?

Sokáig nagyon bántott a dolog, bár a Kos jegyében születtem, mégis magamban kerestem a hibát, próbáltam rájönni, miféle emberből vagyok én, akit nyugdíjasok, tinik, párok, külföldiek, vékonyak és kövérek is leszoríthatnak az útról csak azért, mert velem ellentétben ők úgy gondolják, hogy joguk van bitorolni egy egész járdát? Melyik gén, szocializációs momentum az, amitől elválik, hogy én a falra lapulók csoportjába kerülök? 

A közlekedési minta átírására voltak különféle próbálkozásaim, megpróbáltam például mosolyogni, szemkontaktust létesíteni, hátha ezzel felhívom 180 centis testem létezésére a figyelmet, de amikor ez sem vált be, bekeményítettem. Elhatároztam, hogy lemásolom az agresszív mintát, és kerül, amibe kerül, nem lépek el. Persze ez sem működött, csak annyit értem el, hogy kézilabdás vállaimon fennakadt pár bamba ember, akik aztán beszóltak, anyáztak, elküldtek melegebb éghajlatra, és számon kérték rajtam a nagy arcomat. Hamar felismertem, ezek a konfliktusok jobban megviselnek, mint a kikerülésből fakadó méreg, felhagytam hát ezzel is. Pláne azok után, hogy nemrégiben egy magabiztos óvodás elől kellett elugranom. Tényleg felfoghatatlan!