Sokan sokszor, hosszan elmélkedtek már arról, hogy miért cselekszenek, úgy ahogy – mert amit tesznek, az gyakran irracionális, felesleges, önmagukra nézve méltatlan. Tenni ellene nem nagyon lehet, vannak, és kész. A szakemberek szerint az alábbi öt abszurd gondolat az, ami a legtöbb embert a sírba viszi.
Fotó: Profimedia
1.) A legrosszabbat vizionálni
Én személy szerint már a „holnap” gondolatától öt olyan forgatókönyvet össze tudok állítani fejben, ami semmi jóval nem kecsegtet. Görcsbe ugrik a gyomrom például a gondolattól, hogy nem érkezik meg a fizetésem, nem abszolválom a vizsgám, nem leszek ügyes a munkában, és nem érek oda időben egy megbeszélt találkozóra. Az ég egy adta világon semmi értelme ezeken agyalni, én mégis a legrosszabbra készülök.
Magyarázat: Szakemberek szerint ezt a szokásunkat az őseinktől hozzuk, akik minden pillanatban a potenciális veszélyforrásra fókuszáltak. Nekik az életük múlott ezen, nekem viszont nem. A félelmeim zöme kognitív, és ha nem teszek ellenük, az egész életemet felemészthetik.
2.) Múltbeli sérelmeken rágódni
A múltban elszenvedett sérelmek szintén hajlamosak beenni magukat a gondolataimba, amikre legtöbbször a Bárcsak és a Mi lett volna, ha kezdő strófákkal emlékezem.
Bárcsak soha ne randiztam volna a Tamással…
Mi lett volna, ha nem tanulok tovább…
Ez két rendszeres látogató a gondolataim között, amiknek szintén semmi hasznát nem látom
Magyarázat: Tudósok ezt a fura szokást is az őseinkre vezetik vissza, akik azért emlegették fel a korábbi hibákat, hogy tanulni tudjanak azokból – például a vadászatok alkalmával.
3.) Attól félni, hogy mások mit gondolnak
Ha a 3-as pont nem is annyira jellemző rám, mint az 1-es és a 2-es, azért be kell látnom, hogy vannak élethelyzetek, amikor szabályosan rettegek attól, hogy milyen benyomást teszek másokra. Például: egy munkahelyen fontos, hogy elismerjenek, hogy megbízzanak bennem, ám ha ezt nem kapom meg, elbizonytalanodom, őrlődőm, és teljesen elveszítem az önbizalmamat. Mindegy az elmúlt tizenkét év sikere és bizonyítéka, ha egy új helyzetben elönt a kétely, nincs visszaút. Értelme ennek a furcsa hozzáállásnak sincs.
Magyarázat: A régi időkben ez a fajta gondolkodás a reputáció miatt volt fontos, az elismerés ugyanis egyet jelentett a boldogulással. Akit nem ismert el a tömeg vagy egy csoport, magára maradt.
4. „Nem vagyok elég jó!”
Egy másik borzasztó belső lemez, aminek tulajdonosa lehetek, a Nem vagyok elég jó! kezdetű mantra, amit, ha túl sokáig mormolok, odáig jutok, hogy el sem kezdem azt, amit tenni szeretnék. Ezt minden második alkalommal kiegészítem azzal, hogy X.Y. sokkal jobb nálam, én olyat soha nem tudnék, amilyet ő. Így persze eleve megkímélem magam a kudarctól, ugyanakkor egy lépést nem haladok előre. Nem kell levezetnem a tételt, hogy mindenki lássa: ennek a belső mantrának sincs semmi haszna.
Magyarázat: Őseinknek se lehetősége, se ideje nem volt ilyesféle felesleges gondolatokra, nekik csak az számított, hogy – a túlélésért, a győzelemért, az élelemért – vajon együtt tudnak-e dolgozni a másikkal.
5. A világ nem elég
Az örök elégedetlen is bennem él, az, akinek soha semmi nem elég jó, nem elég szép, nem elég precíz, nem elég megértő, nem elég empatikus, nem elég sós, nem elég nagy, nem elég szűk…Mihelyst elérek egy régóta vágyott célt, a lemez elindul, és felveti annak a gondolatát, hogy lehetett volna ezt másképp is. Azt hiszem, valamennyi belső lemez közül ezt gyűlölőm a legjobban, mert a legédesebb pillanatokat is lerombolja.
Magyarázat: Valamikor a felmenőink is így gondolkodtak, csak nekik soha nem lehetett elég fegyverük, élelmük, biztonságuk, melegük.
Szakértők hiszik, hogy a fenti gondolkodásbéli mintákat a múltunkból hozzuk. Amikor felesleges dolgokon agyalunk, az elménk nem tesz mást, mint megoldani próbál egy ősi vészhelyzetet – aminek azonban a modern világban semmi hasznát nem vesszük. A régi minta ellenére persze van remény: ha sikerül kicseleznünk e gondolatokat, arra fókuszálhatunk végre, ami igazán fontos. Fél megoldás, ha megpróbáljuk elképzelni, hogy egy adott, de hiábavaló gondolat vajon miért születhetett meg az őseink fejében. A válasz az esetek többségében egyértelmű lesz: biztonságban akarták érezni magukat, és tartozni szerettek volna egy közösséghez. Pont, ahogy mi is.
Forrás: Psychology Today
