A negyven olyan a fiatalabb énemnek, hogy ennyi erővel akár hatvan is lehetnék. Gyerekkoromban a negyvenévesek annyira öregek voltak, hogy szinte nem is volt különbség köztük és a járókeretes nyolcvanasok között. Erre tessék, utolért a végzet, negyven lettem, de nem érzem az öregséget, csak a döbbenetet, hogy mégis hova tűnt mögülem az a sok év, és a tűnődést, hogy vajon mennyi van még előttem.
A harmincas nagy forduló nem jelentett ekkora sokkot, mint a mostani negyvenes.
Harmincévesen még fejben huszonéves voltam, úgy éreztem, épp csak most kezdődött el az életem, picik a gyerekek, a hormonjaim dübörögnek, anyagcsere rendben, le tudok fogyni, ha le akarok, és nem okoz gondot az sem, ha elromlik a lift, és pont a hatodik emeletre kell felmásznom. Eszembe sem jutott az öregkor, miért is jutott volna, szerintem még ráncaim sem nagyon voltak, egészséges voltam, mint a makk, és kergettem az álmaimat. Alig tíz év telt el azóta, és mekkorát fordult mégis velem a világ.
A negyven évem szembesített vele, hogy el fogok múlni.
Nem akarnék persze meghalni még legalább negyven évig, de ez a negyvenedik szülinap ráébresztett arra, hogy az életbe bele szoktunk halni, és a saját elmúlásom elkerülhetetlenül eljön valamikor a nem is olyan távoli jövőben. Legalábbis nem annyira távoli, mint tíz évvel ezelőtt volt.
Ráébredtem, hogy ez a negyven évem úgy repült el, mintha nem is lett volna, kettőt pislogtam, és tessék, már nem férnek el a gyertyák a tortámon. A következő negyven is ilyen szempillantás alatt elrohan majd?
Ugye, milyen ijesztő gondolat? Nincs időm a nyavalygásra, nincs idő arra, hogy egy helyben tipródjak, hát negyvenéves vagyok. Ezen az évfordulón vált végessé az életem.
Ilyen retrónak érzem magam (Képünk illusztráció – Forrás: Profimedia)
Belegondoltam, hogy mi lenne, ha a húszéves önmagam most látna.
Büszke lenne rám? Bizonyos szinten igen, az biztos, hogy hátba veregetne az életem egyes sikereiért, de az is biztos, hogy jól megsértődne azon, mekkora feneket növesztettem magunknak. Az sem tetszene neki, hogy nem szoktam le minden káros szenvedélyről, és nem kentem elég ránctalanítót az arcomra. Jól elvitatkoznánk mi ketten, húsz- és negyvenévesen.
Hogy hatvanévesen ne kelljen a negyvenéves énemmel ilyeneken problémázni, meg is fogadtam, hogy úgy fogok élni, hogy visszagondolva húsz év múlva ne kelljen seggbe rúgni magam. Üzenem a hatvanéves énemnek, hogy ne aggódjon, vigyázni fogok rá nagyon a következő években.
Olyan hatalmas fogadalmakat tettem, mint például hogy rászoktatom magam a nordic walkingra, mert hatvanévesen menő, finn öregasszonnyá akarok változni, meg olyat is megfogadtam, hogy nem fogok mindenre igent mondani, amit nem is akarok megtenni, mert szerintem a ráncaim nagy része megelőzhető lett volna, ha hamarabb megtanulok nemmel válaszolni, amikor szükséges.
Azt is megígértem a húsz évvel idősebb önmagamnak, hogy eleget fogok aludni mostantól, kivéve akkor, ha a kedvenc sorozataim új évadát egyben felteszik valamelyik filmnézős portálra, mert akkor kénytelen leszek ledarálni egyben huszonhárom részt egy éjszaka alatt.
És nem fogok cukrot enni, sokkal több zöldséget teszek a tányéromra, elkezdek keresztrejtvényt fejteni, hogy friss maradjon az agyam, és ha csak rajtam múlik, nem okozok maradandó károsodást magamnak. Ez utóbbi talán a legnehezebb fogadalom, mert mindig csak utólag derült ki eddig, ha maradandó károsodás érte a lelkemet, de azért próbálok hallgatni mostantól a megérzéseimre. Nem is olyan egyszerű ez a negyvenedik évforduló, hirtelen ezer dolgom lett, amin változtatni szeretnék. Hogy mennyire sikerül, majd kiderül húsz év múlva.
