Laura egy kövérkés, vörös hajú férfival szemben áll, aki finom hangon magyaráz neki: ráteszem a kezemet a mellkasodra, rendben? A gesztusban nincs semmi szexualitás, mindketten talpig ruhában vannak, Laura tapintható feszültsége valahogy mégis a nemi erőszakot juttatja eszünkbe. A nő ellöki a férfi karjait, zsigeri, állati ordítás szakad fel belőle.
Később a kanapén ül, szorosan az egyik sarokba húzódva, a másikban egy transznemű nő, akit Laura először egy szexhirdetésben látott. Hanna fehérneműre vetkőzik, aztán felfedi testét, simogatja magát, miközben Laura hideg, analitikus tekintettel méregeti. Ugyanígy figyeli aztán az éppen zuhanyzó férfi escortot is, aki csak a saját érintéseit és nedveit mossa le magáról – Laura nem ér hozzá másokhoz, és nem hagyja, hogy hozzáérjenek.
Adina Pintille Ne érints meg! című filmje (amely egyébként 2018-ban a legjobb filmnek járó Arany Medvét nyerte) az intimitásról szól, annak lehetőségeit térképezi fel egy végtelenül steril környezetben, amely ha látványra annyira nem is, érzetre könnyen emlékeztethet saját világunkra. Laura mellett megismerjük Tómast és a súlyos fogyatékossággal élő Christiant is, akiket valamiféle érintésterápiás csoportban állítottak párba, hogy a tapintáson keresztül segítsenek nekik elfogadni rendhagyó testüket. Utóbbiakból egyébként elég gazdag tárházat kínál a film: átalakított (transz) test, csonka test, sérült, izmos, idős és hatalmasra nőtt testek hömpölyögnek a csupasz, hideg fényű beállításokban, gyakran maguk is meztelenül, húsba borítva az egész vásznat. Egyetlen dolog közös bennük: mind érintésre vágynak.
Vágyni és félni
„Ha valaki hozzám ér, fájdalmat érzek – kezd bele a 36 éves Szilvi. – Már akkor elkezd bennem növekedni a feszültség, mikor valaki túl közel kerül hozzám, amikor pedig megérint, olyan, mintha azon a ponton égne a bőröm. Mint amikor Harry Potter hozzáért Voldemorthoz, nem tudom jobban elmagyarázni…”
Szilvi azt mondja, „semmi különös” nem történt vele, bár azt gyorsan megjegyzi, hogy az övé nem volt igazán „ölelgetős család”. Tulajdonképpen – bár nagyon szereti a szüleit – „beszélgetős” család sem voltak, az asztal körüli csevegések ritkán jutottak mélyebbre a napi történések felszínes kitárgyalásánál. De Szilviben csak jóval később merült fel, hogy ez gond lehet, akkoriban még örült is, hogy az osztálytársaitól hallottakkal ellentétben az ő családjában nincsen veszekedés.
Sosem vertek, sosem erőszakoltak meg. Nem volt semmi durva. És mégis, tudtam, hogy valami baj van velem, mert nem normális, hogy ennyire nem bírom, ha hozzám érnek.
A probléma persze a szexualitással került előtérbe: Szilvi először csak a szokásos idegességnek, az ismeretlentől való félelemnek tudta be, hogy görcsbe rándul a gyomra a szerelmes érintésektől, és rendszerint alkohollal próbálta enyhíteni a szorongást. Nem arról van szó, hogy sosem feküdt le senkivel – több szexuális partnere volt már, ahogy szexuális vágy is van benne. De a szexet sosem tudta igazán élvezni, és eleve csak akkor ment bele, ha már mélyebb bizalom alakult ki közte és a partnere között. Szerencsére a lány nem hessegette el a problémát, és pszichológushoz fordult, akivel sikerült feltárni néhány okot a szorongása mögött, és saját testéhez való viszonya is sokat javult. Azért még mindig nem az a típus, aki széles ölelésekkel és bátorító vállveregetéssel üdvözli az embereket. „Gyakran figyelem, hogy másoknak milyen könnyű ez az egész. Csak viccesen megpaskolják a másik combját, megsimogatják egymás arcát, beleborzolnak valaki hajába. Én is vágyom az érintésre, egyszerűen csak a testem ellenkezik valamiért. De a legjobban az fáj, amikor én nem tudom megadni valakinek, pedig látom, hogy szüksége lenne rá. Ha valaki ott sír veled szemben, mondhatsz bármit, semmi nem ér annyit, mint egy őszinte ölelés.”
Jelenet a Touch Me Not című filmből
Éhes bőr
Az érintés sokak számára lehet traumával terhelt, de igénye szinte mindenkinek van rá. Az más kérdés, hogy sokan hiába vágynak rá, a hétköznapokban nem igazán tudnak hozzájutni – ennek pedig komoly egészségügyi következményei lehetnek.
Modern társadalmunkat leginkább az elidegenedettséggel és a magányossággal szokták jellemezni, a kutatások pedig egyre erősebben kongatják a vészharangokat, ahogyan a közösségi média felszámolja a valódi kis közösségeket. A „skin hunger” vagy „touch hunger”, vagyis az érintésre való éhség fogalmát a második világháború óta kutatják a pszichológusok, kezdve Harry Harlow azóta elhíresült (és ma már elég ellentmondásos megítélésű) kísérletével, melyben apró rézuszmajmok fejlődését vizsgálta drót- és szőranyák segítségével. A kísérletből kiderült, hogy az állatok még akkor is a szőranyánál keresnek menedéket, ha táplálékot csak a fémanya tud adni, így Harlow megállapította, hogy a gyerekek egészséges fejlődéséhez fizikai kontaktus is szükséges.
Későbbi kutatások azt is kimondták, hogy az olyan kultúrákban, ahol jellemzőbbek az érintések (például Franciaország ilyen), kevesebb az agresszív megnyilvánulás a gyakran érintkező kamaszok között. Dr. Tiffany Field, a University of Miami részeként működő és kifejezetten az érintést kutató Touch Research Institute professzora azt mondja, a „skin hunger”, az érintések hiányától való szenvedés olyan súlyos következményekhez vezethet, hogy az emberek depresszió vagy szorongás tüneteit észlelhetik magukon – és gyakran nem is tudják, mi áll problémájuk hátterében. Pedig a megoldás sokszor nem az antidepresszáns, hanem egy másik emberi test közelsége lenne. „Amikor megmasszírozod az ilyen embereket, a depressziójuk enyhül, a paraszimpatikus hatások pedig erősödnek” – magyarázza Field.
Az érintés hiányának pusztító következményei leginkább az idősebb korosztály esetében mutatkoznak meg. Egy kutatás szerint azoknál az 50 feletti személyeknél, akik magányosan élnek, kétszer akkora a mortalitás veszélye, mint azoknál a kortársaiknál, akik mellett van valamiféle társ. A nyugati társadalmakban amúgy is egyre magányosabbak vagyunk, a „közösségi” médiában szerzett szociális interakció pedig nem képes pótolni a hús-vér emberek érintését. Nemrégiben járta be a világsajtót a hír, hogy amerikai tudósok már a magány elleni gyógyszeren dolgoznak, de ez persze csupán a magányból fakadó szorongásérzet tüneteire lenne gyógyír – más terápiás módszerek viszont az érintés erejével segítenek a szorongásoldásban és az intimitás kiépítésében.
Anna Nathan Shekory és Tom Fortes Mayer „Ölelésklub” nevű terápiás csoportja Londonban (Fotó: Rosie Hallam/ Barcroft Media)
Érintés receptre
A MET, vagyis Muscle Effect Therapy alapvetése, hogy a múltban átélt, feldolgozatlan konfliktusok „lerakódnak” a vázizomrendszerben. Ezek a testben tárolt traumák fizikai feszültséget is okoznak, és olyan testi működészavarokhoz vezethetnek, amelyekről elsőre valószínűleg nem is gondolnánk, hogy lelki okok állnak mögöttük. Tömör Elisabeth, ma már Kanadában élő MET-terapeuta szerint nemcsak az a probléma, hogy manapság kevesebbet érünk egymáshoz, hanem az, hogy az érintés a mai kultúránkban egyenesen tabunak számít.
„Én régóta azt látom, hogy az emberek a fájdalomtól való félelem miatt visszatartják azt, hogy megérintsék egymást. Irritáltabbak, sebezhetőbbek vagyunk, és sokkal intenzívebben hatnak ránk a sérülések, mert már nem automatikus az ezekre adott gyógyító válaszreakció. Régebben egy háborús sérültet apácák ápoltak, időt, figyelmet, érintést adtak neki. Ma már ez sok területen hiányzik. A testiséghez ráadásul szégyenérzet is tapad.”
Elisabeth felhívja rá a figyelmet, hogy bár az érintésterápiának számos fajtája létezik, szerinte óvatosan kell bánni az olyan módszerekkel, amelyek simogatásokkal, masszázzsal érintenek. Az ő álláspontja ugyanis az, hogy szinte lehetetlen az ilyen jellegű érintéseket semlegesen, a kezelő személyes (esetleg szintén feldolgozatlan, traumatizált) érzelmeitől függetlenül adni. „A MET nagyon speciális metodikával dolgozik, az izommemóriára épít – magyarázza a terapeuta. – Az érzelmeket először a tudatalattiba toljuk le, de az alatt még van egy szint: a fizikai test izmai.
Az izom olyasmikre is emlékszik, amire te tudatosan nem vagy képes.
A terápián az érintés csak ujjheggyel történik, azokkal érek hozzá az izom széléhez. Ez furcsa érzés, nincs igazán nyomás, sokan nem is érzik, hogy éppen hozzájuk érek. Az ujjhegy semleges rész, ezért ha azzal érintelek, semmi nem adódik át az én érzéseimből, így a kliens akadály nélkül tud kapcsolódni az izomban tárolt emlékeihez, és képes lesz feloldani az esetleges traumákat.”
Tömör Elisabeth
A terápiás érintés azért is különleges, mert itt – ahol a visszautasításnak nincs tétje, mint mondjuk egy párkapcsolatban – az ember kimondhatja, ha épp rosszulesik neki. És mivel az érintés alapvetően mégis jó, egy biztonságos térben változhat a testiséghez való hozzáállása: Elisabeth például néhány alkalom után, ha az illető készen áll rá, férfi terapeutához küldi abúzuson átesett női klienseit, hogy egy pozitív légkörben újraírhassák a férfiérintéshez társított fájdalmas tapasztalataikat.
Szerinte egyébként már az is sokat segít, ha az ember tudatosítja a problémát.
Ha azt érezzük, hogy kellemetlen, hogy a másik ember hozzánk ér a buszon, érdemes elgondolkodnunk ezen. Miért kellemetlen ez nekünk, mire emlékeztet?
Lehet, hogy rádöbbenünk, hogy ez a helyzet előhív egy emléket, de ilyenkor máris továbbmehetünk, és tudatosíthatjuk, hogy ez a buszon álló ember nem az, akihez a rossz emlék tartozik. Ez segíthet, hogy nyitottabbá, befogadóbbá válhassunk.”
A Ne érints meg! nemcsak az emberi test minden négyzetcentiméterét, de a terápiás lehetőségeket is feltérképezi – hiszen ahogy Elisabeth is említette, ebből rengeteg van. Azokban az országokban, ahol legális vagy dekriminalizált a szexmunka, megjelent a prostitúció egy speciális fajtája, a szexuális asszisztencia, amelynek lényege, hogy a szexuális asszisztensek terápiás eszközökkel segítenek a fogyatékossággal élő vagy akár szexuális traumán átesett személyeknek kiépíteni a biztonságos intimitást. Ők a kezdeti szakaszban főleg érintésekkel, masszázzsal dolgoznak, „valódi”, behatolással járó szexre sokszor nem is kerül sor. Léteznek különféle masszázsok is, és bár azt mindenki maga dönti el, hogy melyik terápiás módszerben bízik (ha megbízik valamelyikben), az biztos, hogy a fizikai kontaktusnak ereje van. Harlow kísérletében azok a majmok, akik a drótanyán nevelkedtek, később, ha sikerült utódokat a világra hozniuk, gyakran elpusztították kicsinyüket.
Persze lehetetlen egyértelmű párhuzamot vonni majmok és emberek között, ahogyan a kísérlet eredményei sem szolgálnak minden kétséget kizáró tudományos bizonyítékként. Mindenesetre azért elgondolkodtatóak.
