Körülbelül két hete írt rám Feri egy magyarországi zsákfaluból, de azóta sem megy ki a fejemből. Nem csak a története miatt, hanem mert az övéhez hasonló életek tömkelegével találkozom azóta, hogy nyíltan beszélek a szorongásomról és pánikbetegségemről.
Feri dolgozik, de egyre nehezebben, sötét masszaként nehezedik rá súlyosbodó depressziója. Barátai már nincsenek, mint mondta, egyikükkel sem tudott miről beszélgetni, az élet mélyebb értelme nem mozgatta őket, Ferit meg a kocsik és az ivászat nem kötötte le.
Ferire egyáltalán nem mondható el, hogy ne tett volna meg mindent, hogy kimásszon a gödörből. Utazott negyven kilométert, hogy eljusson egy pszichiáterhez, akinek sajnos csak arra van havonta vagy kéthavonta tíz perce, hogy felírjon neki gyógyszert. Az ő orvosa fel sem ajánlotta (ahogy nekem például egy budapesti pszichiátriai gondozó munkatársa), hogy magánban menjen el hozzá pszichoterápiára. A doki örül, hogy él, számtalan falu tartozik hozzá, a betegek száma pedig egyre nő, nem csoda, hogy nem fér bele neki.
Ferinek nincs pénze az alsó hangon 8 ezer forintnál induló pszichoterápiákra, amihez ő amúgy is maximum Skype-on jutna hozzá, mert a munkája mellett arra nem lenne ideje, hogy heti több órát utazzon egy városba egy 45 perces kezelésre.
Szégyellem magam, de azon túl, hogy mondtam, vele vagyok, és beszélgessünk néha, Ferinek sem tudtam mit mondani. Hogyan is mondhatnék, miközben a helyzet tényleg súlyos.
Miközben a statisztikák azt mutatják, hogy Magyarországon a nyolcszázezer alkoholfüggő mellett a lakosság negyede küzd valamilyen kezelésre szoruló mentális betegséggel (700 ezren depresszióval), a mentálhigiénés ellátás és foglalkozások látszólag sokadrendű kérdések. Úgy, hogy nemcsak a középkorúak, fiatal felnőttek vagy idősek küzdenek valamilyen mentális gonddal, de egyre több kiskorú is.
Az Egyesült Államokban a három vezető halálok között van az 5–12 éves gyerekek között az öngyilkosság, ami mögött szakértők szerint nagyon összetett okok vannak, de egy kiemelendő párhuzam azért felfedezhető, ez pedig a diagnosztizálatlan vagy kezeletlen mentális betegség. Az okokról és arról, valóban rosszabb-e a helyzet, mint 20 éve volt, teljesen felesleges jelen esetben moralizálni, és a kérdés annál sokkal összetettebb, mint hogy én bele merjek menni, nem célom okoskodni.
Egy dologban vagyok biztos, abban, hogy attól még, hogy esetleg húsz éve nagyobb baj volt, ma is baj van. Csak esetleg más miatt és máshogy. Megoldás kellene rá, ha azt akarjuk, hogy a gyerekeink és az ő gyerekeik egy kiegyensúlyozottabb környezetben, nem pedig megfelelési kényszer alatt megfeszülve vágjanak bele egy egyre versengőbb világba, ahol az ember, ha nem mindig teljesít, sokszor bizony már helyettesíthető.
Bár itthon hivatalosan nincs bejegyezve, május az Egyesült Államokban a mentális egészség hónapja. Hogy ott is mennyire sikeres a figyelemfelhívás, az persze vitatható, mindenesetre jó lenne, ha legalább itthon is megállnánk egy pillanatra, és belegondolnánk abba, hány Feri van körülöttünk, hányan voltunk vagy vagyunk, esetleg lehetünk Ferik életünk során. És mennyi mindent lehetne tenni egy egészségesebb lelkületű, empatikusabb és ellenállóbb társadalomért.
Már csak azzal, ha az alapoknál kezdenénk, és bevezetnénk a mentálhigiénés és prevenciós órákat az iskolákban.
