Az egész téma a mai időjárásról jutott eszembe. Amikor reggel kinéztem az ablakon, és konstatáltam a szakadó esőt, fájdalmasan nyögtem fel. Mert mi is az adekvát eszköz, amivel az ember monszun idején igyekszik átverekedni magát a városon? Az esernyő, természetesen.
Mondjuk el nem tudok képzelni olyan helyzetet, amelyben annyira vígan kalimpálnék ezzel a gyűlöletes tárggyal, mint Fred Astaire a fenti gifen. Elmondom, mi a bajom az ernyővel:
Egyrészt az, hogy balesetveszélyes.
Kevés olyan ember van tapasztalataim szerint, aki képes körültekintően közlekedni esernyővel a kezében. Inkább az jellemző, hogy arccal a cél felé beállnak a drága járókelők, és fittyet hányva közlekedő embertársaikra, mennek, mint a birkák, nem számít, hogy valakit fellöknek, nyakon öntenek, vagy éppen kiszúrják a szemét az ernyővel, lényeg az, hogy ők maguk a lehetőségekhez képest gyorsan és szárazon megússzák az utat.
Másrészt terjedelmes és/vagy selejtes
Ami befér egy női táskába, sokszor az is túl nagy ahhoz, hogy az ember magával hurcolja ha kell, ha nem, ráadásul a kisebb esernyők általában végtelenül silány konstrukciók, rendre a legrosszabb pillanatban adják meg magukat,
vagy éppen már egy kisebb szélfuvallat is használhatatlanná teszi őket.
Egy időben aztán úgy próbáltam a gyatra minőségű ernyőket kicselezni, hogy masszívabb, trendi példányokkal próbálkoztam, amit viszont nyilván nem cipel magával az ember mindennap, szóval amit nyerünk az időjárásnak való ellenállással, pont annyit veszítünk is a kevéssé praktikus kialakítás miatt. És akkor még ki sem tértünk a cekkeres háziasszony panaszaira, akinek még a fülén is szatyor lóg, hát mivel tartaná az ernyőt a szerencsétlen. Persze ezt megoldandó is láttunk már próbálkozásokat, de az áttörés még mindig nem érkezett el.
Aztán nemrég felcsillant a remény, amikor szembe jött az esernyő drón híre, ami biztató fejlemény, de sajnos egyelőre nem ezt kapni a sarki drogériában, hanem az analóg változatot. Szóval várlak én, drónokkal teljes, szép, új világ, amíg eljössz, addig pedig maradok a kapucnis kabátok és mérsékelten elegáns esőköpenyek mellett.
Dróntól drótig
Térjünk is át ellenségeim másik típusára, a drótokra. Mert technológiai fejlődés ide vagy oda, még mindig zsinórokkal terhelt világban élünk. Az én kapcsolatom velük még kislány koromban megpecsételődött. Apám ugyanis imádott nagy tételben felhalmozni odahaza bizonyos tárgyakat, úgymint befőttesüveg-tetőt, parafadugót, szigetelőszalagot és drótot, cukorspárgát, mindenféle vezetéket. Zsinórokból összesen annyi volt a lakásunkban, hogy a lakótelepet, ahol éltünk, ötször röhögve körbetekerhettük volna vele.
És mondja valaki, hogy az apai minta nem meghatározó a lányok életében: a férjem is borász, ahogy apukám, úgyhogy most is halomban áll az otthonunkban a parafadugó, és bluetooth meg wifi ide vagy oda, pár kilométernyi zsinórt biztos össze tudnék szedni a fiókokból, szekrényekből, tárolókból. De még egy fiókba sem kell feltétlenül benyúlni. Sokszor megesik, hogy reggel kikecmergek a nappaliba, és a dohányzóasztalra pillantva ez a szomorú látvány tárul elém:
Zsinórkavalkád reggeli fényben.
Nem tehetek róla, de egyszerűen megőrjít a vezetéktúltengés, mindegy, hogy fülhallgatóról, hosszabbítóról vagy laptoptöltőról van szó. Külön kiver a víz a céltalanul bedugva hagyott töltőktől, ami a fenti fotóról sem hiányozhat természetesen.
Az én álmom egy olyan világ, ahol töltő az egész asztal, tök mindegy, melyik pontjára teszi le az ember a telefonját, minden kütyü vezeték nélkül, egyetlen gombnyomással kapcsolódik a hálózatra, és ha esik az eső, nem baj, mert egy fölöttem lebegő drón, vagy egy láthatatlan, vízhatlan burok megvéd.
Úgyhogy kedves feltalálók, kreatív elmék, szevasztok! Segítsetek, hogy a hozzám hasonló ernyő- és drótfóbiások élete könnyebb legyen. Higgyétek el, komoly kereslet lenne a megoldásra.
