Május végén süllyedt el a Hableány, de az elmúlt évekből, évtizedekből még bőven akadnak példák magyarokat is sújtó krízishelyzetekre, mint amilyen a veronai buszbaleset, a vörösiszap-katasztrófa vagy a halálos áldozatokkal járó diszkótragédia volt a West Balkán nevű szórakozóhelyen. Megkerestük dr. V. Komlósi Annamáriát, az ELTE PPK Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszék címzetes egyetemi tanárát, a Magyar Pszichológiai Társaság (MPT) Katasztrófapszichológiai Szekciójának elnökét, hogy megtudjuk, milyen pszichés mechanizmusok zajlanak le ilyenkor az áldozatokban, és hogyan lehet ezeket enyhíteni.
Azt hiszem, viszonylag kevesen találkoznak a katasztrófapszichológia fogalmával, hiszen ha tragédia történik, elsősorban mindenki a fizikai elsősegélyre és ellátásra gondol. Mivel foglalkozik, és miben segít ez a tudományág?
A katasztrófa egy olyan váratlanul és hirtelen bekövetkező esemény, amely az emberek életét, illetve az addig felépített és megszokott létét sodorja veszélybe, válsághelyzetet, krízisállapotot idézve elő. Léteznek keveseket érintő tragédiák, például súlyos közúti balesetek, de olyan formái is vannak, amelyek több száz vagy akár több ezer ember életére lehetnek kihatással, ilyenek például a földrengések, áradások. A katasztrófapszichológia olyan speciális ága a lélektan tudományának, amely azzal foglalkozik, hogy milyen lelki, illetve viselkedéses törvényszerűségei vannak a súlyos traumatikus események hatásainak. Mi történik az egyénekben és a közösségekben az esemény bekövetkezésétől a felépülésig zajló folyamatban? Milyen jellegzetes fázisai vannak ennek a folyamatnak? Milyen okai vannak, hogy nem teljesen egyformán reagálunk? Hogyan tompíthatók a negatív hatások, vagy hogyan előzhetők meg a legsúlyosabb következmények? Mit lehet tenni azért, hogy az emberek felkészültebbek legyenek a tragikus eseményekre, és könnyebben találjanak rá a valóban hatékony megküzdési formákra? Elsősorban ezekre a kérdésekre keressük a választ.
A Clark Ádám úszódaru az elszállítást végző uszályra emeli a balesetben elsüllyedt Hableány turistahajó roncsát 2019. június 11-én (Fotó: MTI/Mónus Márton)
Mióta létezik katasztrófapszichológia?
Katasztrófáktól évezredek óta szenved az emberiség, és az úgynevezett „katasztrófavédelem” intézményeinek és módszereinek kialakulása is igen régen megkezdődött világszerte. Ehhez képest a katasztrófák pszichés hatásaival, azok kezelésével és megelőzésével jóval később kezdtek el foglalkozni. Az egyik legsúlyosabb lelki következményt, a poszttraumás stressz zavart, a PTSD-t az első világháború idején írták le először igen érzékletesen, és „harctéri sokknak” nevezték el. Amikor ez a lelki zavar a hetvenes években a vietnámi háború veteránjainál tömegesen felbukkant, már komolyan kutatni kezdték, és fontos felismerésekre jutottak. Rájöttek, hogy nemcsak a háborús traumák, hanem számos más súlyos stresszesemény is nagyon hasonló pszichés következményekkel járhat. 2001. szeptember 11. után elképesztő iramban indult be ezeknek a jelenségeknek a kutatása. Az utóbbi évtizedekben aztán olyan mennyiségben jöttek sorra nagy tömegeket érintő katasztrófák, földrengések, cunamik, háborús válságok, terrorcselekmények, közlekedési tragédiák, hogy a kutatók és a gyakorlati szakemberek számára bőven volt lehetőség az ismeretszerzésre és a segítő beavatkozások hatásainak elemzésére.
Ha jól tudom, Magyarországon nem foglalkoznak túl régóta katasztrófapszichológiával.
Ahogy világszerte, úgy hazánkban is az 1990-es évek óta fejlődik látványosan ez a tudományág. 2010-ben alakult a Magyar Pszichológiai Társaságon belül a Katasztrófapszichológiai Szekció, azzal a misszióval, hogy összefogja az ilyen jelenségek iránt érdeklődő pszichológusokat, és közkinccsé tegye az ezen a területen felhalmozódott tudást. Itthon is kijutott nekünk a csapásokból, gondoljunk csak a 2010-es észak-magyarországi árvízre, a vörösiszap-katasztrófára, az augusztus 20-i tűzijáték idején kitört iszonyatos viharra, de volt országos hóvihar is, sok-sok tűzeset és számos közúti baleset is. Nem Magyarországon történt, de magyarokat érintett az egyiptomi autóbusz-baleset és a veronai busztragédia is. Legutóbb pedig hazánkban szenvedtek drámai hajóbalesetet dél-koreai turista vendégeink.
Kolontár a vörösiszap fogságában (Fotó: MTI / H. Szabó Sándor)
Mit élnek át ilyenkor az érintettek, milyen pszichés, illetve viselkedésbeli reakciókat váltanak ki a katasztrófahelyzetek?
Akár természeti, akár ember okozta katasztrófát él át valaki, a pszichés következmények nagyon hasonlóak, ezért a kezelésük és megelőzésük elveiben és módszereiben is sok a hasonlóság. Ezek az események olyan erős stresszt jelentenek, hogy testi és lelki szinten egyaránt súlyosan megviselik az emberi szervezetet. Akár teljesen felborulhat a szervezet fiziológiai és pszichés egyensúlya. Olyan állapotba kerülhetünk, amit mi magunk és mások is rendellenesnek és ijesztőnek tarthatnak. Éppen ezért az egyik legfontosabb tény ezzel kapcsolatban, hogy bármit is teszünk, és bármit is érzünk vagy gondolunk ilyenkor, az normális reakció egy abnormális helyzetre. A reakcióink sokfélék lehetnek az ijedtségtől az erős szorongáson át a súlyos pánikállapotig vagy a teljes ledermedésig, fiziológiai, érzelmi, kognitív vagy akár társas viselkedésbeli megjelenési formákat egyaránt beleértve bármi előfordulhat. Ezek a negatív következmények ráadásul nemcsak a katasztrófák bekövetkezésekor jelentkezhetnek, hanem akár három-öt éven át is olyan nyomot hagyhatnak bennünk, ami igencsak megnehezítheti a visszatalálást az egészséges életünkhöz. Az emberek elég nagy hányada azonban még a legsúlyosabb csapásokat is képes egészségesen átvészelni, főleg, ha ehhez valamennyi segítséget is kap.
Említette, hogy a tudományág a tragédiától a felépülésig tartó jellegzetes fázisokat is vizsgálja, melyek ezek?
Akit valamilyen különösen súlyos stresszhatás ért, először garantáltan erős egyensúlyvesztést él át, fizikai és lelki értelemben. Van, aki már ekkor annyira megroppan, hogy feltétlenül segítségre van szüksége. A többség azonban megpróbál újra talajt fogni, önmagán és másokon is segíteni. A vörösiszap-katasztrófa után például áldozatok és önkéntesek közösen próbálták kimerni a házakból az iszapot, és takarítani a házakat. Ezt a „hősiesség és mézeshetek” fázisának hívjuk. Ilyenkor mindenki kissé erőre kap, és kevéssé foglalkozik azzal, hogy mekkora csapás érte. A rendteremtés reménye ad ilyenkor erőt. Amikor azután szembe kell nézni azzal, hogy ami történt, visszafordíthatatlan, akkor jön egy mélyrepülés, amit depresszió és gyász jellemez. A felépülés szakasza csak ezután indul, nagyon lassan. Amikor már kezdik magukat kicsit jobban érezni, akkor egy újabb csapás az esemény évfordulója, ami ismét feltépi a sebeket, és újra összeomolhatnak, akik eleve sérülékenyebbek voltak. Tudva, hogy mikor milyen állapotváltozásra lehet számítani, a pszichológusok ezeket tekintetbe véve tervezik meg az érintettek ellátását.
Melyek az elsődleges intézkedések krízishelyzetben, és mi történik később? Van valamilyen kötelező „utógondozás”, segíti szakember a feldolgozást, adott esetben a gyászt, vagy mindenki egyénileg fordulhat pszichológushoz, ha szükség van rá?
Elsőként az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság (OKF) felügyelete alatt működő pszichológusok mennek a helyszínre, köztük azok az önkéntesek is, akiket az OKF képzett ki, a Krízisintervenciós Csoport (Kincs). Sok szempontból fontos, hogy ez a sürgősségi ellátás szakszerűen történjen. Az első lépés, hogy a szakembereink megpróbálják felmérni a katasztrófa érintettjeinek pszichés állapotát, akárcsak a mentősök a fizikait. A kiképzett segítők lehetőleg soha nem egyedül mennek a helyszínre, így van arra ember, ha súlyos állapotú érintettel kell foglalkozni, és arra is, hogy a jobb állapotban lévőknek segítsenek megnyugodni, illetve biztonságos helyre kerülni. Legelőször a nyugalmat és a biztonságérzést próbálják elősegíteni, amennyire ez ott és akkor lehetséges. Ha viszonylag stabil, reziliensnek tűnő érintetteket is találnak, azokat igyekeznek maguk mellé állítani, hogy ők is segíteni tudjanak, például vizet, száraz vagy meleg ruhát adni, nyugtalanabb áldozatokra vigyázni. Segítenek abban is, hogy az áldozatok értesíteni tudják a hozzátartozókat, vagy elkísérik őket a rendőri meghallgatásra, a halottak azonosítására. Természetesen az odaérkező hozzátartozókkal és a nem pszichológus segítőkkel, szemtanúkkal is foglalkoznak, ha szükséges. A sürgősségi pszichológiai ellátás nagyjából három nap, legfeljebb egy hét. Ezalatt derül ki, hogy kinek van szüksége további pszichológiai vagy pszichiátriai ellátásra. Ehhez a kollégák állami ellátó intézményeket ajánlanak, vagy olyan terapeutákat, akik önkéntes alapon vállalják néhány kliens ellátását maximum két-három hónapon át. Ezek a szolgáltatások teljesen ingyenesek. Ha a hosszabb távú kezelésre valaki privát rendelést választ, az természetesen már fizetős.
Megemlékezők mécsest gyújtanak a veronai buszbaleset áldozatainak emlékére a VI. kerületi Szinyei Merse Pál Gimnázium előtt (Fotó: MTI / Kallos Bea)
Mi a helyzet a segítőkkel? Ők is traumatizálódhatnak munka közben?
Ezt másodlagos traumatizációnak nevezzük, ami erősen hozzájárulhat az ilyen területen folyamatosan feladatot teljesítők lelki sérüléseihez, sőt kiégéséhez. Ez ellen a megfelelő személyek kiválasztásával, majd a felkészítésükkel és az állapotuk folyamatos, gyakori ellenőrzésével lehet védekezni. Persze ez többnyire csak idea. Az a helyzet ugyanis, hogy a súlyosan traumatizált emberekkel hivatalból foglalkozó, jól képzett szakemberből kevesebb van, mint kellene, ezért túlterheltek. Eleve kevés a pszichológus státusz, és a pszichológusok között is kevés a speciálisan kiképzett kolléga. Jóval több szakember kellene. Pozitív fejlemény, hogy az ELTE PPK-n már elindítottuk a katasztrófa- és kríziskezelő szakpszichológus képzést. Az utóbbi évek legfontosabb tanulsága az, hogy a katasztrófák okozta negatív hatások kezelése igen sok szakma összefogását és koordinált működését igényli. Fontos lenne, hogy katasztrófavédők, pszichológusok, orvosok, szociális segítők, karitatív és egyházi szervezetek segítői, a helyi önkormányzatok emberei tudjanak egymás kompetenciáiról, és tudják, hogy milyen problémát kinek kell érdemben kezelnie.
Ez most mennyire valósul meg?
A mentőszolgálattal, néhány karitatív szervezettel, például a Máltai Szeretetszolgálattal, egyházi szervezetekkel az OKF KINCS és az MPT Katasztrófapszichológiai Szekciója már hivatalosan is kapcsolatban áll. De ami ennél is fontosabb, többükkel a személyes kapcsolataink is jók, mert ez a sikeres együttműködés valódi kovásza.
A tragédiák hirtelensége elgondolkodtatja az embert: hogyan tudunk felkészülni egy esetleges katasztrófahelyzetre, egyáltalán lehetséges ez?
Vannak olyan csapások, amelyeket lehetetlen elkerülni. Ezeknek az elviseléséhez például hasznos, ha megtanulunk olyan technikákat, amelyekkel a nyugalmi állapotunkat helyre tudjuk állítani, mint amilyen a relaxáció, az autogén tréning, a jóga vagy a mindfulness. Az sem árt, ha tudunk arról, hogy milyen megküzdési technikák hasznosak – ilyen többek között a kapcsolatok ápolása –, vagy melyek ártalmasak ilyenkor – mint például az, amikor az illető alkoholhoz, drogokhoz menekül. És persze van, amire fel lehetne készülni, sokszor nem is pszichológiai módszerekkel, hanem csak a józan észre hallgatva. Ha például az emberek nem építkeznének ártérben, nem hagynának égő gyertyát az adventi koszorún, nem mobiloznának vezetés közben, rengeteg katasztrófa elkerülhető lenne.
Nyitókép: MTI Fotó: Mónus Márton
