Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Lélek

Pfliegel Dóra: „A szerelem bennünk van, csak kell egy másik, aki előhúzza”

Te meddig mennél el egy ismeretlen kedvéért, akivel nemrég kerültél kapcsolatba a társkeresőn, és még csak nem is találkoztatok? Pfliegel Dóra új könyve, a Tindertojás rámutat, mekkora veszélyt jelent a saját szeretetéhségünk.

Te aztán pörögsz ezerrel. Még nincs egy éve, hogy az első regényedről beszélgettünk. Akkor fejben már készült a második, aztán valamikor márciusban kiírtad a Facebookra, hogy szeptember elején jön is az új könyv. Most meg itt vagyunk, és közben egy két hónapos babával töltöd minden percedet.

A július könyvbe illően sűrűre sikerült. Harmadikán kimondták a válást, tizedikén leadtam a Tindertojás kéziratát, 16-án megszületett a kisfiunk, 23-án pedig férjhez mentem. A sorrend nem egészen úgy alakult, ahogy terveztük, előtte meg is beszéltük szépen Vincével (ő a kisbaba – a szerk.), hogy csak akkor bújhat ki, ha hallotta az igent. Hivatalosan egy hónapnak el kell telnie a válás és a házasságkötés között, de a terhesség lehet vis maior. Mégis, hiába próbálkoztam a fővárosi hivataloknál, mindenhol volt valami indok, amiért nem vállalták, vagy csak egy-két héttel későbbre adtak időpontot. Végül aztán az egyik főváros közeli település anyakönyvvezetőjének annyira megtetszett a történetünk, hogy azt mondta, összead soron kívül. Ez 15-én volt, másnapra kaptunk időpontot. Közben a kislányaim az elkeseredett próbálkozásaimat látva aznap délután azzal vártak, hogy szerveztek nekünk egy házi esküvőt. Fel kellett vennünk a szép ruhánkat, kivonulni a kertbe, ahol idegenek kifejező pillantásai közepette a gyerekeim levezényelték a szertartást. Kimondtam az igent, és abban a pillanatban jött egy fájás. Éjfélkor bementünk a kórházba, és Vince fél háromkor ki is bújt. Aznap délben lett volna a hivatalos esküvő, de pár órával a szülés után még nem voltam partiképes, úgyhogy egy héttel későbbre halasztottuk. Így azonban a lányaim gyűrűjében, karunkban a fiunkkal vonulhattunk be a nagy napon.

Pfliegel Dóra író, újságíró, két kislány és egy kisfiú édesanyja. Családjával Ürömön él. Első regénye 2018-ban jelent meg Feleséged története címmel.

Pfliegel Dóra és kisfia, Vince

Akkor biztosan nem volt egyszerű, de így utólag nagyon cuki történet. Kicsit visszásnak is tűnik ebben az idilli szituban, Vince mellett a Tindertojásról beszélgetni. Kemény élettörténeteket írsz le benne. Sajnáltam a negatív szereplőt is.

Az volt a cél, hogy a főszereplők személyes monológjain keresztül rálásson az olvasó arra, hogy a társkeresőn egymásra talált Márti és Zoltán személyiségére mi minden hatott kicsi gyerekkoruktól kezdve. Fontos szempont volt, hogy értsük őket, ezért a karaktereket nagyon tudatosan, coach és dramaturg közreműködésével építettem fel. Elég elhamarkodott bárkit is elítélni anélkül, hogy ismernénk, tudnánk, honnan jött, milyen gyerekkora volt. Muszáj volt semlegesnek maradnom: az ítélkezés szabadságát meg kell hagyni az olvasóknak. Döntsék el ők, hogy a szereplők azt érdemelték-e, amit kaptak, vagy hogy esetleg részesülhetnek-e felmentésben.

A Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár keretében 2019. október 10-én 18:30 órakor a Várkert Bazárban a szerzővel, Pfliegel Dórával és Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológussal Veiszer Alinda beszélget a Tindertojásról.

Milyen hasznos lenne, ha minden embernek lenne egy ilyen saját emlékkönyve.

Én határozottan azt gondolom, hogy önismereti szempontból nagyon fontos ismernünk a saját családtörténeteinket, a szüleink, nagyszüleink, dédszüleink történeteit is, hiszen a transzgenerációs hozományaink is erős lenyomatot képeznek bennünk. Persze akkor sem feltétlenül kapunk választ mindenre, ha a felmenőink sokat mesélnek, vagyis fény derül ok-okozatokra a családban, hiszen mindenki a saját valóságát tudja csak elmondani, úgy, ahogy ő megélte. De mindenképpen hasznos felkutatni a családfát, a régi családi történeteket, hiszen azokon keresztül a saját működéseinket is kicsit jobban megérthetjük.

Térjünk vissza a könyvre. A férjétől elhidegült főszereplő nő a Tinderen kezd el ismerkedni, hogy megtalálja a régen áhított szerelmet, szenvedélyt. Nemsokára rá is talál mindez, minden olyan, mint egy álom, aztán jön a csavar a történetben. De már az alcím is (Csak az érzéseim voltak valóságosak) azt sugallja, hogy ebből az álomból sajnos előbb-utóbb fel kell ébredni. Ez is nagy tanulsága a regénynek, és a probléma teljesen aktuális. Mármint hogy nem mindenki olyan, amilyennek mondjuk az online megnyilvánulásai alapján elképzeljük.

Sajnos elég sok a kamuprofil, ezért kell minél előbb meggyőződni arról, hogy tényleg valós személlyel kerültél-e kapcsolatba. Érdemes a Facebookon ellenőrizni, ismerősi kört megnézni, és persze minél előbb személyes találkozót kezdeményezni. Különben könnyen meglehet, hogy az ember egy illúzióba lesz szerelmes. Három-négy hét alatt teljesen a hatása alá lehet kerülni az elképzelt személynek, ahogy a főhőssel, Mártival is történt. Biztosan nem egy olyan pasi vagy nő van, aki tudja, hogyan hálózza be rövid idő alatt a gyanútlan társkeresőket. És az a veszélyes, hogy ha ki is derül, hogy az egész egy átverés volt, mert mondjuk az a személy, akinek kiadta magát a másik, csak a mi fejünkben létezik, az érzelmeket ugyanúgy megéljük, mint egy igazi, a fizikai valóságában is megvalósult szerelem esetén. Meglesz ugyan a szenvedély, a szárnyalás, de amikor vége, nem fogjuk megúszni a gyászmunkát sem, ami ebben az esetben talán még nehezebb, mint amikor egy hús-vér embertől kell búcsút vennünk.

A főhősnő, Márti gyerekkorát, a szülei viselkedését megismerve is ráláthatunk kicsit arra, miért szorult bele a szeretetéhes, elhanyagolt feleség szerepébe, amiből muszáj volt kitörnie végül.

Nem egy hasonló sztorit láttam korábban. Volt egy ismerősöm, őt is túlféltették a szülei, ahogy a regényben Mártival, vele is nyugtatót szedettek. Persze jót akartak: oldani a kamaszkori szorongását. De a gyógyszerrel csak a tünetet lehet kezelni, mellette masszív megfelelési kényszer is kialakulhat, ami rengeteg elfojtással is jár persze. Sanszos, hogy ezt a működést egy házasságba is tovább visszük, és sokáig nem is gondoljuk, hogy ez baj, hiszen látszólag minden rendben van. A szülők is elégedettek, születnek a gyerekek, van rántott hús a vasárnapi asztalon, satöbbi. Csak éppen már testi tünetek is jelzik, hogy valami mégsem okés. Egyre többször érezzük úgy, hogy valaki másnak az életét éljük, és ez a meghasonulás vezet a legtöbb nőnél a váltáshoz.

De mi kell ahhoz, hogy valaki ki merjen lépni a kapcsolatból?

Ha nem egy bántalmazó kapcsolatot veszünk, amiből a kitörés nem szorul magyarázatra, akkor én azt látom, hogy akkor lépnek a nők, ha jön egy másik pasi, aki érzelmileg kiszakítja őket a már kihűlt, menthetetlen kapcsolatból. Egy barátnőm mesélte, hogy nála például akkor bizonyosodott be, hogy nincs többé helye a férje mellett, amikor a férfi kollégája minden reggel az irodában a kávé mellett feltette azt a nagyon banális kérdést, hogy hogy van. Az első hetekben csak szimpla válaszokat adott, aztán elkezdett komolyabban mesélni magáról. Sajnos ez ilyen egyszerűen működik: ahol figyelnek ránk, oda húz a szívünk. Persze ebben vastagon benne volt, hogy jó pár éve a férjjel csak a befizetett számlák adtak közös témát, és arról, hogy egy kapcsolat idáig silányuljon, mindkét fél tehet.

„Egyre többször érezzük úgy, hogy valaki másnak az életét éljük, és ez a meghasonulás vezet a legtöbb nőnél a váltáshoz” (Fotó: Huszár Boglárka)

És a férjek?

Az ismeretségi körben az a standard, hogy a kezdeti sokk után a férjek is bevallják, hogy már jó pár éve ők is csak úgy lézengtek a házasságukban. A nők valahogy sokkal hamarabb érzik azt, hogy ez nem jó, és ha a másik fél részéről nem látják a nyitottságot a problémák kezelésére, akkor készek kilépni, remélve, hogy azzal a másikkal jobb lesz. A csavar a történetben, hogy a legtöbb esetben azért tud jobban működni a következő kapcsolat, mert sokat tanultunk az előzőből.

Számomra ez is alapvető tanulság – attól függetlenül, hogy az élettörténetén keresztül értjük, Márti például hogyan szorult bele ebbe a szánalmas szerepbe –, hogy jelezni kell, illetve cselekedni, ha rosszul érzem magam, mert egy idő után túl késő lesz.

Azt hiszem, mi, nők hajlamosak vagyunk belecsúszni a mártírszerepbe. Hosszú éveken át lehet teljes erőbedobással több fronton helytállni, mindezt úgy, hogy még jól is érezzük benne magunkat. A csapdát az jelentheti, ha a másik fél elkényelmesedik, és a nő ilyenkor egyedül érzi magát a harcmezőn. Ha felborul az egyensúly, akkor a nőkön elhatalmasodik a sértettség, ami arroganciává mélyül az évek során. Bele lehet fáradni a szuperfeleség, szuperanyu szerepébe, még akkor is, ha mindezt magunknak is köszönhetjük.

Az durva, ahogy szegény Márti alkalmazkodik a rendmániás férjéhez. A férfi az őrá elég nyilvánvalóan vágyakozó feleségét is elutasítja, mert náluk csak kéthetente pénteken lehet szex. Tetszik, hogy azt írod ezzel kapcsolatban: „A biztonságérzetre való vágyunkkal a saját börtönünk cölöpjeit verjük be.” 

Igen, kicsit olyan ez, mint a gyereknevelés. Kellenek a határok, de csak a biztonságot adó cölöpök, amikbe kapaszkodhatunk, az már káros, ha teljesen berácsozzuk magunkat, abból börtön lesz. Fontos, hogy a szabályokat alkalomadtán, ha az élet úgy hozza, felül lehessen írni. Közben meg nagyon nehéz is ez, mert az együttélés az alkalmazkodás és a kompromisszumok sora. Ha nem megfelelési kényszer lesz abból, hogy a másik kedvére tegyél, hanem figyelmességből történik, akkor van esély a harmonikus együttélésre. És persze az is fontos, hogy tudjunk kérni. Szépen kérni.

Jaj, ez a „miért nem veszi észre”-dolog annyira tipikus. A nő kiakad, a pasi nem érti, miért lett sárkány.

(Közben az anyja karjában pihenő Vince egyre nyűgösebb, ezért Dóra megkéri az éppen indulni készülő férjét, hogy mielőtt elmegy, altassa még el a babát. És már jön is vissza.)

Kérni kell, szelíden, türelmesen. Csípőből amúgy az jönne, hogy „Miért nem veszed észre, hogy interjút adok??!!” De egy ilyen megnyilvánulás sehova nem vezet. És biztos vagyok benne, hogy amúgy sokszor tényleg egyszerűen nem veszik észre, hogy mikor, hol tudnák megkönnyíteni a hétköznapokat. Nálunk könnyen ment ennek a tisztázása, mert a férjem elmondta, hogy bár sokszor igyekszik figyelmes lenni, de sokat segítek neki, ha konkrétan megmondom, mit szeretnék. Lehet, hogy így kevésbé romantikus, mindenesetre működik.

„Fontos, hogy tudjunk kérni. Szépen kérni.”

És ha valami nem jól sül el?

Akkor azt igyekszünk mihamarabb megbeszélni, és nem duzzogni rajta. Megfigyeltem, hogy hajlamosak vagyunk a saját alternatív világunkba olyan szinten bepörögni, hogy a végkifejlet végül köszönőviszonyban sincs a kiinduló problémával. A másik, hogy jelenleg sokkal jobban koncentrálok a miidőnkre, mint az énidőre, mert nekem fontosabb, hogy ott meglegyen a harmónia. Az énidőt, hálistennek, a gyerekeim társaságában is meg tudom élni, nyilván nem mindig, de ez most épp egy ilyen kegyelmi időszak, és nagyon élvezem. Az esti közös fürdőzés, amikor a gyerekek elcsendesednek, az a miidőnk. Beülünk a kádba, jó meleg vízbe, és végigbeszéljük a dolgokat, egymásra hangolódunk. Előtte felváltva elmegyünk futni, és nekem ez épp elég arra, hogy magamban legyek.

És a nagy beszélgetésekre, női lelkizésre mindig nyitott?

Azért előfordul, hogy azt kapom, hogy jaj, ne nyomassz már. Erre azt mondom, hogy ha nem szeretnéd, hogy barátnőkhöz rohangáljak, akik mindenféle tanácsokat osztogatnak majd, akkor jobb, ha beszélünk. Azt gondolom, hogy most nagyon itt vagyunk, együtt, egymásra figyelve. Családozunk, babázunk. És a coachom tanácsára megállapodásokat kötünk, ami nem romantikus, de működik. Amíg én éjjel kelek a kicsihez, reggel ő intézi a lányokat, én aludhatok kilencig is akár. Voltak nehéz időszakok, aztán rájöttünk, hogy nagyon tudatosan kell irányítani a mindennapjainkat, hogy ne romoljon el minden. Együtt találtuk ki, hogyan töltekezzünk. Régebben ittunk egy-két pohár bort inkább, de ez most más élethelyzet. Amúgy annyira jó nem inni, hogy most úgy vagyok vele, simán kihagyom később is. Korábban szinte minden este ittam egy pohár bort, és ez elgondolkodtatott: mi a kapcsolatom a piával? Utólag szánalmas, hogy az volt az én kifejezett, dedikált, burokban tartott énidőm, hogy egy pohár bor mellé leülve gondoltam át a dolgaimat.

De mi a gond ezzel? Egy pohár borral?

Azzal semmi, csak ha egyre több lesz, az a gáz. Megfigyeltem magamon, hogy már délután vágytam rá, alig vártam, hogy elcsendesedjen a ház. Hiába csak egy pohár volt, a motivációm a jutalmazás vagy a lenyugodás volt az alkohollal. Tehát használtam valamire. A mi kultúránk nagyon elfogadó a piával kapcsolatban. De szerintem az nem oké, hogy a gyerekek is végignézik, ahogy a szülők már délután háromkor söröznek mondjuk egy gyerekzsúron. Persze tök jó, hogy anya lelazul, apa meg vicces, de közben szörnyű, hogy ehhez a szinthez a legtöbbeknek kell az ital. A legtöbbeknek pedig előbb-utóbb problémája lesz vele.

Most egyébként ez foglalkoztat, úgy is mint regénytéma: az alkoholfüggőség és a társfüggőség. És a társfüggőség ugye nem azt jelenti, hogy kapcsolatfüggő vagy, hanem azt, hogy a társad függőségét szinte a magadénak érzed, és minden erőddel próbálod őt kigyógyítani. Csak pont ezzel nehezíted meg a dolgotokat, hiszen szülői szerepbe helyezkedve kéred számon, amivel konzerválod a felelősségmentes gyerekállapotában. Nem arról van szó, hogy el kell fordulni az alkoholfüggőtől, csak arról, hogy meg kell húzni a saját határainkat, és nem szabad őt úgy kezelni, mint egy gyereket. Szóval olyan regényt szeretnék írni, ami egy alkoholfüggő és egy társfüggő kapcsolatáról szól, mert ez újra egy olyan téma, ami sokakat érint, még ha a legtöbben erről még nem is tudnak, vagy nem merik bevallani. Most az anonim alkoholisták párjainak tapasztalatait tanulmányozom. Nagyon tanulságos.

„Bárkiből lehet igazi, attól függ, éppen milyen élethelyzetben vagy”

Azt értem, hogy jó példát akarunk mutatni szülőként, de kérdés, hogy a totális absztinencia hova vezet.

Az sem biztos, hogy jó, illetve jelezhet valamit, ezért is gondolom, hogy dolgom van ezzel. Nekem most könnyű a lemondás, hiszen szoptatok. Múltkor olvastam egy pasiról, aki masszív alkoholista volt, aztán sikerült letennie, hét évig nem ivott semmit. Újra felépítette az életét, minden nagyon rendben ment. Aztán egy nyaraláson, ahová nagyobb társasággal ment, a buli hevében ő is rendelt egy üveg bort. Két hét múlva már ugyanott tartott, mint hét évvel korábban. Visszacsúszott ugyanoda. Az a csapda, hogy mivel hosszú évekig sikerült nemet mondania a piára, azt gondolta, hogy megváltozott emberként ő is tud mértéket tartani. A cikkből kiderült, hogy állítólag a sejtek emlékeznek, és a rossz működést azonnal bekapcsolja egy hosszabb józanság után is az első korty pia.

Én ebbe a nagy tudatosságba őrülök bele néha. És visszatérve a párkapcsolatra, sokszor fel is merül bennem, hogy oké, hogy tudatosan toljuk, odafigyelünk, tanulunk, önismeret, párterápia, de tényleg jó ez? Érdemes küzdeni? Vagy csak valami illúziót kergetek?

Ha a küzdés egyoldalú, az elgondolkodtató. Ahogy az is, ha nem tudsz önmagad lenni egy kapcsolatban.

De ha önmagam tudok lenni, akkor az elvárásaim is az enyémek. Akkor hogy várhatok el túl sokat? Szóval rohadt nehéz ez, egyensúlyba kerülni. Mondjuk, eleve a hozott értékrendi különbségekkel piszok sok dolgunk van. És olyankor jön az, hogy nekem nem is ő az igazi…

Szerintem nincs olyan, hogy igazi. Vagyis pontosabban bárkiből lehet az, attól függ, éppen milyen élethelyzetben vagy, hogy rezonáltok egymásra, mit hoztok ki a másikból.

Erről eszembe jut, amit a könyvedben írtál. „A szerelem bennünk van, csak kell egy másik, aki előhúzza.”

Egyrészt mindenki vágyik a szeretetre, és sajnos a valóságban is nagyon sok a szeretetéhes férj, feleség. Az, hogy egy találkozásból mi lesz, legyen az online vagy offline, egy csomó mindentől függ. A szerelemhez jó sok mindennek együtt kell állnia. Márk az egyetem alatt biztos nem lett volna nekem az igazi, akkor a volt férjem volt az. Most meg fordítva. Folyamatosan változnak a körülményeink, mi magunk is, egy kapcsolaton belül is, és abból lesz a gáz, ha nem követjük le egymás változásait. Azonban lehet ez szép kihívás is, és ha a cél közös, akkor megéri együtt végigjárni az utat.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top