„Már gyerekként sokat tanultam arról, milyen az, ha nem magadért élsz” – élet egy hanghalló skizofrén testvérrel

Flórisnak gyerekkora óta vannak mentális problémái. Először kisiskolás korában hallott nem létező hangokat,  néhány éve újra kínozzák, és legtöbbször arról próbálják őt meggyőzni, hogy nem elég jó. Pedig a 29 éves Flóris amellett, hogy folyamatosan vívja a saját harcát, már kamaszkora óta nagyon érzékeny a társadalmi problémákra, legyen szó akár szegénységről, akár erőszakról vagy az emberi jogokról, és számtalanszor fel is szólalt ezekben az ügyekben rendezvényeken, médiumokban. Flóris transznemű, két évvel fiatalabb húga, Zsófi régebben mindig a testvére boldogságát tartotta szem előtt, de sokszor volt dühös is a családi helyzet miatt. Azt mondja, hálás a sorsnak, mert gyerekkorától fogva rengeteg toleranciát és türelmet tanult Flóris mellett, ugyanakkor mára rájött, hogy nem az a legjobb megoldás, ha háttérbe szorítja önmagát. Saját terápiás útján tanulta meg, hogyan támogathatja jól a testvérét.

Mikor kezdődtek Flóris problémái?

Nem emlékszem olyan időszakra, amikor ne lett volna vele valami gond. Már gyerekkorában is eléggé furcsa dolgai voltak. Nagyon dühös volt a világra, rengeteg feszültség volt benne, és nem tudta, hogyan fejezze ezt ki. Rossz volt látni, hogy valami miatt szenved, és mi nem tudjuk, hogy miért. Körülbelül hatéves korában kezdett el drasztikusan megváltozni a viselkedése, de mi sokáig toleráltuk ezt, csak három év múlva került szakemberhez.

Zsófi rengeteg toleranciát és türelmet tanult Flóris mellett

Végül skizofréniával diagnosztizálták?

Ezzel kapcsolatban nagy kérdőjelek vannak bennem. Én sosem akartam ekkora betekintést az ő mentális egészségének a témájába, úgy voltam vele, hogy csak annyira szeretném tudni, mi van vele, amennyire ő azt el akarja nekem mondani, és amennyire kényelmes neki. Azt tudom innen-onnan a családból, hogy rengeteg mindennel diagnosztizálták, és nem mindegyik diagnózis volt helyes. Ezért nekem vannak fenntartásaim ezzel kapcsolatban, de nyilván egy szakember ezt jobban tudja, mint én.

A testvéred szerepelt egy hanghallásról szóló kisfilmben, amiben elmondja, hogy gyerekkorában szexuális visszaélés áldozata lett. Ennek lehet köze szerinted a mentális problémáihoz?

Nem elnyomni, hanem megérteni próbálják a hangokat – a hanghalló módszer működése

Amit ezzel kapcsolatban mondott, azt én is a videóból tudtam meg. Ezzel az információval együtt eléggé lineárisnak és következetesnek látom a viselkedését, és úgy érzem, hogy egybevágnak a dolgok. Amikor a viselkedészavarai kezdődtek, akkoriban volt kapcsolatban azzal az emberrel is, aki pedagógus volt, és innen visszagondolva elég furcsán viselkedett. Szóval szerintem megvan az ok-okozati viszony, de az is lehet, hogy csak utólag befolyásol, amit most már tudok. A film pont akkor készült, amikor Flóris egy pár évre megszakította velünk a kapcsolatot. Utólag elmesélte, hogy amikor még nem tudott visszaemlékezni pontosan, mi történt vele, és ki zaklathatta, akkor apánkra gyanakodott, ezért kellett neki a távolság, amíg helyrerakta magában a dolgokat. Persze amikor apánk ezt megtudta, teljesen összeroskadt. Furcsa párhuzam, hogy nagyjából ugyanabban az időben, hároméves koromban történt velem is hasonló, amikor a testvérem hat volt. Engem egy – szerencsére nem túl közeli – családtagom bántalmazott szexuálisan. Flórisnál viselkedési zavarok jöttek elő, én pedig például anyásabb lettem, és nagyon sokáig bepisiltem. Akkoriban elvittek ezzel orvoshoz, aki csak annyit mondott, hogy lelki gondokra vezethető vissza a probléma, de nem ment mélyebbre. Nem is biztos, hogy gyerekként tudtam volna erről beszélni, mert akkor úgy éreztem, hogy én is hibás vagyok. Annyira emlékszem arra, amikor kijöttem a szobából, és azt hittem, hogy ezt én is akartam. Nem mertem mondani a szüleimnek, pedig ott voltak, és kérdezték, mi baj. Talán én tiltakoztam a legjobban, hogy semmi, mert azt hittem, hogy magamnak teremtettem meg ezt az élethelyzetet. Utána ez többször is előfordult. Már huszonévesen, terápián kezdtem el erről beszélni, hamarabb, mint Flóris. Akkor nagyon-nagyon támogató volt, de nem gondoltam volna, hogy ő is hasonló traumát élt át, és ez lehet a gyökere a problémáinak. Amikor a film után elmondta, mi történt vele, sokkal jobban megértettem, és kikristályosodott számomra, mi miért van így vele kapcsolatban.

Flóris a transzneműségéről is beszél a hanghallásról szóló videóban. Ez mikor kezdett el megnyilvánulni?

„Az élete nagy részét annak szenteli, hogy uralja ezt az állapotot” – bipoláris zavar a barátok szemszögéből

Ez is akkor történt, amikor elzárkózott tőlünk, azzal a gyógyulási folyamattal együtt próbálta az identitását is helyre tenni magában. Én viszont már régebben is észrevettem, gyakorlatilag az elsők között megláttam a jeleket, és próbáltam is kiszedni belőle, lehet, hogy nem túl elegánsan. Szerettem volna tudni, mi van vele, hogy támogatást tudjak nyújtani neki. Akkor ő még nem állt készen arra, hogy bármit kimondjon magával kapcsolatban, de a tekintetében minden benne volt. Ebben viszont tudtam segíteni neki: egyrészt elfogadóan reagáltam a dologra, másrészt nagyon igyekeztem felkészíteni a családot arra, hogy jól reagáljanak.

És hogyan fogadták?

Teljesen jól. Azt el kell mondanom, hogy a mi családunk baromira nyitott, és irtóra támogató volt vele mindig. Velem is egyébként, amikor tudtam beszélni a problémámról, és hozzájuk fordultam. Tényleg mindig megtettek kettőnkért mindent, amit csak tudtak.

Milyen volt a gyerekkorotok?

Az biztos, hogy már elég korán nagyon sokat tanultam arról, milyen is az, amikor nem magadért élsz, hanem azért, akit szeretsz. Ez bizony lemondásokkal jár, de én ezeket az élethelyzeteket sosem így éltem meg. A család többi tagja mondogatta nekem néha, hogy lehetnék egy kicsit asszertívebb is, mert nagyon el vagyok nyomva, de én ebből soha semmit nem érzékeltem. Mindig azt láttam, hogy ha tettem egy gesztust a testvérem felé, és ő attól egy picivel boldogabb lett, akkor egész egyszerűen én is boldogabb voltam.

Mondasz erre egy példát?

A nagymamám mesélte nekem, hogy egyszer a tesóm odaszólt, hogy „Zsófi, kösd be a cipőmet!”, én meg mosolyogva bekötöttem neki. Semmi olyasmit nem mondtam, hogy „Hagyjál már, kösd be magadnak!”, bármit kért tőlem, én azt mindig megcsináltam, ráadásul örömmel. Nekem az, hogy boldog legyen, sokkal fontosabb volt, mint hogy feleslegesen feszültséget szítsak kettőnk között.

Miért volt az ő boldogsága ennyire fontos számodra?

Azt hiszem, azért, mert amikor pici voltam, és egyszer csak realizálódott bennem, hogy ő egy különlegesebb eset, és hogy általában a gyerekek nem ilyenek szoktak lenni, akkor nagyon szembetűnő volt, hogy a szüleim és a nagyszüleim ezt nehezen tudják kezelni, és nem igazán reagálják le jól. Nagyon együtt éreztem velük, és láttam, hogy nem könnyű nekik, ezért én próbáltam minél problémamentesebb lenni, hogy ennyivel is kompenzáljak. Másrészt meg Flórist is nagyon sajnáltam, mert azt láttam, hogy egy csomószor nem is úgy reagálnak, ahogy egy adott szituációban kellene, hanem bennük is egyre gyűlik a feszültség. Néha azt éreztem, hogy igazságtalanok vele, vagy legalábbis hiányzik belőlük kicsit a megértés, a segíteni akarás, és inkább arról van szó, hogy „na, jó, hagyd már abba, mert nem bírok ezzel mit kezdeni”.

Szóval te próbáltál a híd lenni a testvéred és a felnőttek között?

Gyakorlatilag én onnantól kezdve akarva-akaratlanul kis felnőttként funkcionáltam. Egyrészt a szüleink mindent megtettek, amit tudtak, hogy Flórisnak ne legyenek viselkedési zavarai, másrészt meg ott volt ő, aki nem értette, mi a baj, amit én gyerekként pontosan láttam. Ezt próbáltam valahogyan egyben tartani, már amennyire egy gyerek erre képes. Aztán nyilván ennek az lett a hozadéka, hogy a saját gondjaim felhalmozódtak. Ezt nehéz volt kezelni, amikor kamaszkor tájékán kijött belőlem, akkor pedig nyilván arra fogták, hogy kamaszodom, és nem vettek komolyan. Egyre inkább teherként éltem meg ezt az élethelyzetet, és mérges voltam a családtagokra emiatt. Mindig azt éreztem, hogy rám kevesebb figyelem jut, hogy sokkal inkább egyedül kell megtalálnom a magam útját. Flórissal annyi probléma volt, hogy gyakorlatilag minden figyelem rá irányult. Kettősség volt bennem: egyrészt értettem a miérteket, és sokáig egyben tudtam tartani a dolgokat, másrészt egy idő után azt éreztem, hogy a végén mindig én iszom meg a levét annak, hogy ennyire próbálok tenni mindenkiért.

Mindig azt éreztem, hogy rám kevesebb figyelem jut

Ez rendeződött idővel?

Igen. Amikor már felnőttek voltunk, sokkal komolyabban vették, amiket megfogalmaztunk. Másrészt én nagyon sokat tanultam erről a saját terápiámon, és az egyik személyes mantrám lett, hogy felnőtt emberként én már a saját problémáimért kell hogy felelősséget vállaljak, ezt nem tolhatom át senkire.

Mikor kezdted érezni, hogy szükséged van terápiára?

Az egyetemen, az alapképzés végén. Hónapokig ültem a szakdolgozatom fölött, és egyszerűen nem tudtam megírni. Akkor mentem el először, éreztem, hogy valami van bennem, amit ki kell adnom, akkor kezdtem el beszélni erről a gyerekkori dologról is. Tűzoltásként voltam néhányszor, túl tudtam lendülni a nehézségeimen, de hosszú távon nem lettem jól. Később egy párkapcsolati krízisnél jött vissza a probléma, már nemcsak szorongtam, és nemcsak a szociális életemre volt hatással a dolog, hanem konkrétan depressziót diagnosztizáltak nálam. Érzelmi síkon is volt egy elmozdulás bennem, olyan tüneteket mutattam, mint a poszttraumás stressz szindrómások. Az érzelmi világom nagyon megváltozott, és nem tudtam kézben tartani. Gyakorlatilag újra meg kellett tanulnom kifejezni és kezelni az érzéseimet. Nehéz élethelyzet volt, de túl vagyok rajta. Ebből is látszik, hogy ha az ember akarja, akkor meg fog gyógyulni. Persze csak ha olyasmiről van szó, ami nem annyira súlyos, mint a testvérem esetében, mert ott együtt élni tudsz megtanulni vele, meggyógyulni nem biztos.

Hogy érzi most magát Flóris?

Most sajnos megint rosszabbul van, erősebbek a tünetei, a hanghallása. Egyébként erről nem beszélgetünk sokat, de mostanában egészen nyíltan megfogalmazza, hogy miket tapasztal. Ilyenkor elgondolkozom, hogy valószínűleg azért beszél róla, mert nagyon szenved, de ha kevésbé, és nem beszél róla, akkor is ezekkel a tünetekkel kell leélnie a mindennapjait. Őszintén szólva el sem tudom képzelni, hogy ez mennyire nehéz lehet.

Azt mondtad, ilyen esetben nem mindig van gyógyulás, meg kell tanulni együtt élni a helyzettel. Mit gondolsz, mit rejteget még Flórisnak a jövő, mi lehet számára a happy end?

Szerintem a testvéremben nagyon sok potenciál van, hogy még tovább fejlődjön. Látom rajta, hogy van akaratereje hozzá. Az egyik legfontosabb dolog szerintem az lenne, hogy fejlessze az önbizalmát, mert minden eszköze megvan hozzá, hogy sikeres és boldog életet élhessen a mentális problémájával együtt is, de ezt még nem hiszi el magáról. Egyébként ragyogó elme, és már most olyan dolgokat elért, hogy az ember csak néz és ámul. Az az érdekes, hogy nem a rengeteg elismerés dolgozik benne, hanem a negatív életesemények. Volt olyan például, hogy azért nem kapott meg egy nagyon jó lehetőséget, mert mentálisan beteg, hiába tud ezzel együtt élni, és hiába bizonyítja, hogy nincs hatással a munkájára. Ezt hatalmas kudarcként élte meg. Most azt látom, hogy bár van egy nagyon jó állása egy remek csapatban – állatpatikában dolgozik, korábban állatorvosi egyetemet végzett –, erősebb benne a kudarcélmény.

Hiába más a személyiségünk, sok a közös pont

Megértem őt, de azt gondolom, hogy nincs olyan, amit ne tudna elérni. Gyerekkorunk óta tapasztalom, hogy folyamatosan felülmúlja önmagát. Nagyon hamar elkezdett érzékenyen reagálni a társadalmi problémákra, miután ő picit mindig kilógott a sorból, tudott azonosulni más olyan rétegekkel, akiknek valamilyen hasonló problémájuk van. Kamaszként már felszólalt rendezvényeken aktivistaként, híres személyiségek mellett, tévében nyilatkozott. Fontos emberré nőtt abban a közegben, mert nemcsak roppant intelligens, de az érzelmi intelligenciája is magas, és mindig lehet rá számítani. Ő is olyan, mint én: másokat maga elé helyez. Meg lehetne érteni, ha csak saját magára korlátozódna az energiája, de nem így van. Az az egyik mozgatórugója, hogy segítsen másoknak, és nagyon értékes tagja a társadalmunknak. Jó lenne, ha ezeket a tulajdonságait látná, és nem a kudarcokat.

Most hogyan tudsz neki segíteni?

Próbálok támogatást nyújtani, hogy esetleg az én történetemből merítsen. Hiába más a személyiségünk, sok a közös pont. Én is voltam pszichiátrián, szedtem gyógyszereket, jártam terápiára, és ma már teljesen tünetmentes, kiegyensúlyozott és boldog vagyok. Próbálok abban is iránymutatást adni neki, hogy hogyan vegye az akadályokat, mert fiatal felnőttként megint csak ugyanabban az élethelyzetben vagyunk. Most ezt a szerepet töltöm be az életében: a hasonló cipőben járó ember vagyok, akinek kicsit több az erőforrása. Pici boldogságot, könnyedséget, hitet próbálok csempészni az ő szívébe is.