Nyílt levél a kollégáimnak, akik elítélnek, mert felvállaltam a depressziómat

Egy fiatal nő nyílt levele arról, milyen gonosz suttogás indult be a kollégái között, amikor őszintén beszélt nekik a depressziójáról.

Olga

2021. Május 07.

Sajnálom, hogy idáig fajult a helyzet, pedig csak őszinte akartam lenni. Nem akarok úgy élni, hogy titkolnom kell a depressziómat, gondoltam, sokkal jobban fogjátok érteni a reakcióimat, ha elmondom, mivel küzdök, ám nagyot kellett csalódnom. Úgy hallom, azt gondoljátok, csak megjátszom magam és eltúlzom a depressziót, nincs nekem semmiféle mentális betegségem, csupán azt akarom, hogy mindenki rám figyeljen, és ha akarnám, simán össze tudnám szedni magam. Kedves kollégák, nem értem egyszerűen, hogy mi a problémátok velem és miért gondoljátok azt, hogy a depresszió olyan, mint egy rosszkedv, ami elmulasztható pár motivációs idézettel?

Mégis miért gondoljátok azt, hogy én önként és dalolva depressziós akarok lenni?

Ha csak egy kevés józan ésszel végiggondolnátok, rájönnétek, hogy nem létezik olyan ember, aki úgy akarna élni tudatosan, hogy minden reggel kész kínszenvedés kikelni az ágyból. A napjaim nem úgy indulnak, mint nektek, kedves kollégák, hogy egy kávé után már készen is állok a rám váró kihívásokra, hanem súlyos percekig arról kell győzködnöm magam, hogy ma is megéri felébredni.

A depresszió nem döntés kérdése (Kép: Unsplash)

Az én hétvégéim nem olyanok, mint a tietek, hogy alig várom, hogy a barátaimmal találkozzak, hanem legtöbbször annyira fáradtnak érzem magam, hogy legszívesebben egész nap csak hevernék a kanapén állig húzott takaróval. Ez nem attól függ, hogy összeszedem-e magam, nem a pozitív gondolkodás hiányzik, hanem a minimális, alapvető életerő és energia, ami számotokra annyira természetes. A depresszióm nem egy döntés, nem önsajnálat és sajnáltatás, hanem felborult kémiai egyensúly az agyamban. Minden nap egy küzdelem – saját magammal.

Sajnálom, hogy rosszindulatot és pletykát szült az, amikor elárultam, hogy depresszióval küzdök.

Azt hittem, olyan korban élünk, amikor már nem kell titkolni és szégyellni a mentális betegségeket. Azt gondoltam, ebben a században a többség már van annyira felvilágosult, hogy értse, milyen lehet depresszióval élni: nem tartozol sehova, mindenhol azt érzed, hogy nincs ott helyed és nem akar veled lenni senki. Az észlelés megreped, nem tudsz megbízni a saját ítélőképességedben, nem tudod, mi zajlik csak az elmédben és mi a valóság. Percről percre egyensúlyozol a halál és élet között. Álarcot hordasz, mert nem akarod, hogy mások csámcsogjanak a fájdalmadon, nem akarod, hogy azért bántsanak, amiről nem tehetsz. Rólatok, kollégák, azt feltételeztem, hogy közel álltok hozzám annyira, hogy az álarc mögé engedjelek titeket. Hogy lássátok, milyen óriási harcot vívok magammal azért, hogy a mindennapi életet élni tudjam.

Nem gondoltam volna, hogy épp ti lesztek azok, akik ítélkeznek felettem, nagy lecke volt ez számomra is, hogy így megszóltatok a hátam mögött. A depressziót nem én választottam, nem múlik el annyitól, hogy „összeszedem magam”, és életem végéig tartó küzdelmet jelent valószínüleg. Ha emiatt elítéltek, az a ti szegénységi bizonyítványotok, nem az enyém.