nlc.hu
Mindennapok
Olyan szép arcod van, kár, hogy a tested kövér!

Olyan szép arcod van, kár, hogy a tested kövér!

Sokan egy életet is leélnek úgy, hogy utálják a testüket, és láthatatlannak érzik magukat. A környezet pedig csak megerősít az önutálatban.

Lisa Steadman, az It’s A Breakup, Not A Breakdown című könyv szerzője általában párkapcsolatokról szokott tanácsokat adni másoknak, de most azt mesélte el, hogyan küzdött meg a saját önbizalmáért. Az írónő 44 éves koráig láthatatlannak érezte magát, és csendben hallgatta a „jóakarók” megjegyzéseit pusztán azért, mert nem konfekcióméretű testben élt.

„Az életem nagy részében küzdöttem a testképemmel. Nem emlékszem, mikor kezdtem láthatatlannak érezni magam, mikor lett kevés az önbizalmam, de egy emlék 14 éves koromból bevésődött az agyamba. A családommal nyolcadikos koromban költöztünk vissza Amerikába, hat év Szaúd-Arábia után. Ugyanabba az osztályba kerültem, ahova hétévesen jártam hat évvel azelőtt, de senki sem emlékezett rám az osztálytársaim közül.

Kiskoromban duci gyerek voltam, rendszeresen mondogatták nekem a szüleim és a tanáraim, hogy milyen szép arcom van – ami nekem azt jelentette, hogy a nagy testem értéktelen, csak az arcomat lehet szeretni.

Mire visszakerültem a suliba, már vékonyabb lettem, ennek tudtam be, hogy senki sem ismert fel az osztályban. Örültem, mert mindent elkövettem, hogy beleférjek a »csinos, vékony lány« kategóriába – a tanárok még aggódva fel is hívták a szüleimet, hogy szerintük anorexiás vagyok. Nem álltak messze a valóságtól: megszállottan számoltam a kalóriákat, rettegtem az ételtől és a hízástól, egyfolytában edzettem és az ételekről fantáziáltam, amiket nem voltam hajlandó megenni.”

Steadman érezte, hogy nem normális az ételhez való hozzáállása, ezért megpróbált segítséget kérni az anyjától, de mivel ő is folyton a súlyával volt elfoglalva, úgy gondolta, hogy a lányának nincs semmi baja, sőt kimondottan örült neki, hogy Lisa végre lefogyott és vékony lett. Csakhogy segítség hiányában a bakfis végül éppen az evésben kezdte keresni a vigaszt, és a csinos, vékony lány hamarosan a múlté lett.

„18 éves koromra már szép nagyra nőttem: legalább 20 kilóval voltam több, mint kellett volna, a szép kerek arcomat pedig vaskos smink alá rejtettem. Állandó szégyenben éltem, mert úgy gondoltam, hogy egy túlsúlyos embert nem lehet szeretni, és belevesztem a folyamatos bulizásba, mert csak akkor tudtam kizárni a fejemből, hogy kövér vagyok, amikor leittam magam.

Az egyetemen aztán megismerkedtem egy gyönyörű, izmos férfival, akinek elhittem, hogy megérdemlem a bántalmazást, mert kövér vagyok, ő meg szép.

Végül elvesztettem az összes barátomat és minden önbecsülésemet, és megint csak egy célom lett: csinos, vékony lánynak lenni, hogy felérjek az izmos férfihez. A lelki és fizikai bántalmazás meg is hozta az eredményét: vékony lettem. Közben pedig elvesztettem önmagam.”

testkép evészavar vallomás

Kép: iStock

Lisa végül az írásba menekült, ami annyi erőt adott neki, hogy kilépett a bántalmazó kapcsolatból, és új életet kezdett. Annyira beleszeretett a dologba, hogy ez lett a szakmája is – közben pedig visszahízta minden egyes leadott kilóját. Mint írja, beállt a szép plus size nők sorába, de ez is csak egy szerep volt számára, amivel nem tudott teljesen azonosulni.

„Akárhányszor lett párkapcsolatom, mindig azt vettem észre, hogy a testemről tudomást sem vesznek a férfiak, csak a szép arcomra koncentrálnak. A nagy fenék kínos, kerülendő, szégyenletes. Szerencsés voltam, amikor a harmincas éveimben találkoztam egy fickóval, aki képes volt úgy szeretni, ahogy vagyok – ő lett a férjem.

Nemcsak az arcomat, hanem az alakomat, a méretemet, a combomat, a szívemet és az írásaimat is imádja.

A második randinkon közöltem vele, hogy nem akarok gyereket. Felsoroltam ezer indokot, hogy miért nem, de ha teljesen őszinte akarok lenni, egyetlen oka volt az egésznek: féltem, hogy a terhesség alatt még jobban meg fogok hízni. Mindennap hálát adok érte, hogy rátaláltam a férjemre, mert onnantól kezdett el nőni az önbizalmam, és akkor jöttem rá, hogy szeretnem kell magamat.”

A fordulópontot az jelentette Lisa életében, amikor az egyéves unokahúgát magához kellett vennie, és hirtelen szülővé vált. Ráébredt, hogy nem adhatja át ennek a kislánynak a saját testképzavarát, nem mutathat neki olyan példát, amit ő kapott a saját anyjától. Az, hogy egy gyerek csöppent az életébe, szembesítette a gyerekkori problémáival, így elkezdődhetett a gyógyulás.

„Ebben az időszakban kezdtem kibékülni az evészavarommal. Kipróbáltam mindenféle diétákat, edzőterembe jártam, fogytam is valamennyit, de sokkal fontosabb volt számomra, hogy mindezen keresztül újra kapcsolatba kerültem a saját testemmel, és elkezdtem azt érezni, hogy egy csapat vagyunk.

A hasam nem kockás, a karom vastag, a melleim önálló életet élnek, de ez teljesen rendben van.

Ugyanaz a nő vagyok, aki kövéren csak egy szép arc volt mindenkinek, mégis, most, hogy már elfogadom magam, észrevesznek az emberek. A felismerés, hogy nem volt velem semmi gond akkor sem, amikor kétszer ekkora voltam, letaglózó és felszabadító. Nincs szükségem többé a nehéz időkben sem arra, hogy ételhez nyúljak, mert itt vagyok, hogy megvigasztaljam magamat. Úgy tűnik, 44 éves koromra felnőttem, és nem változtatnék magamon semmit.”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top