A fővárosi 75-ös trolin délután öt körül kínkeserves üvöltés ütötte meg a fülemet. Egy öt év körüli kisfiú meglilult fejjel, óriási könnyek kíséretében visított, és az anyukáját szidta: Utállak! Utállak! Utállak, anya! Hülye vagy! ordította olyan hangerővel, hogy nemcsak az édesanya, de az utazóközönség is lesütötte a szemét. Az anyuka, miközben másik, két év körüli gyermekét tartotta, a száguldó jármű fedélzetén egyensúlyozott, egyik lábával a babakocsit támasztotta, harmadik, nem létező kezével pedig zombivá változott fiát próbálta megölelni. A nő arcán látszott, nem nagyon tudja, mitévő legyen; lágy hangon, türelmesen próbálta megnyugtatni a kisfiút, de ő csak sikított tovább. Nem volt jobb ötlete, a következő megállónál leszálltak, majd hullafáradtan lerogyott a megállóban.
Alig fél órával később egy sarki ábécében egy ehhez hasonló történetbe futottam bele: egy öt-hét év körüli kislány a pénztár előtt toporzékolt, mert édesanyja csak fizetés után adta oda neki a kiszemelt péksüteményt. Pont, ahogy a trolis anyuka, úgy a kakaós csigás nő sem tudta, mitévő legyen. Azon túl, hogy iszonyatosan szégyellte magát gyermeke műsora miatt, a megoldást kereste, de a szép szó ezúttal sem vezetett eredményre. Kirohantak a boltból.
Miközben a Damjanich utcában hazafelé ballagtam, és a magyarázaton törtem a fejem, egy háromgyerekes anyuka mellett sétáltam el, aki a kapukódot szerette volna bepötyögni, de képtelen volt megugrani a műveletet, ovis korú kisfia olyan erővel akarta kitépni magát a kezéből, hogy majdnem felborult. Gyereke arcát teljesen átrajzolta az ideg, átadta magát a totális kontrollvesztésnek, felváltva visított és hörgött.
Ekkor már biztos voltam benne, hogy vagy telihold van, vagy valami elcseszett bolygóállás tehet arról, hogy minden második óvodás vérfarkasba megy át, hogy a létező legnagyobb erővel támadja meg tulajdon anyukáját. Mivel nagyon szerettem volna tudni, hogy csak képzelődöm-e, vagy tényleg van oka annak, hogy ennyi hisztérikus gyermekbe botlom, a világhálón kerestem a dráma okát.
Egy angol nyelvű portálon egy édesanya soraira bukkantam, aki megosztotta, hogyan bukott ki gyermeke azon, hogy a boltban nem tolhatta a bevásárlókocsit. „Először arra gondoltam, ha én nem veszem észre, talán más sem fogja, de miután a fiam úgy csápolt, mint egy élő helikopter, azonnal elhagytuk a helyszínt” – írja. Nyomozása során pedig ő az alábbi megoldásokra bukkant:
- Éhes, szomjas, fázik, melege van, fáradt: a kirohanások leggyakoribb okai ezek.
- Túlcsorduló öröm: gyakran az „elviselhetetlen”, feldogozhatatlan mennyiségű öröm, pozitív élmény az, ami sírásba kulminálódik.
- Negatív energiák, ijesztő élethelyzetek: a kicsik érzékenyen reagálnak környezetükre, így a negatív energiákra és az ijesztő képkockákra, vagy éppen az ismeretlenre.
- Manipuláció: minden szülő tudja, hogy a zokogás a gyermek egyik jól bevált eszköze ahhoz, hogy elérje célját.
- Fejlődési fázis: szakértők a hisztis viselkedést gyakran a psziché fejlődésével, alakulásával hozzák összefüggésbe.
- Zaklatott családi háttér: egy lelkileg instabil közeg (depressziós szülök, családi trauma, érzelmi ridegség, függőségi problémák…) kihatással van a gyermek lelkiállapotára is.
- Elégtelen táplálkozás: sokan a helytelen, egyoldalú, egészségtelen táplálkozás, például a cukor számlájára írják a gyermeki kiborulást. Nem véletlen, hogy rengeteg gyermekpszichológus első körben a kicsi táplálkozását térképezi fel.
- Vizuális stimulus: a bevásárlóközpont és a bolt nagyon stresszes hely egy gyermek számára, nem elég, hogy millió vizuális inger éri, édesanya figyelme is megoszlik.
- Városi lét: szmog, tömeg, dugó, rohanás… nem nehéz felsorolni azt a sok negatív körülményt, ami a városi élet velejárója, és negatív hatással lehet a kicsikre.
- Virtuális világ: egyre több olyan kisgyermeket látni, akik okostelefonnal a kezükben vészelik át az idegtépő dugót vagy a 15 megállós trolimenetet, ám az okoskütyü alattomosan hat a gyerekek lelkiállapotára, ami gyakran dühroham formájában tör a felszínre.
Hogy a három kisgyermeket a fenti tíz körülmény közül melyik borította ki, nem tudhatom, de egy biztos: felnőttként nekem is elég gyakran hisztériázni lenne kedvem.
