2020. Január 09.

Amikor a szülők harcában a gyerekek esnek el – így mérgezhet a közös felügyelet

Válás után békében együttműködni, az egónkat és a sértettségünket félretenni, nem harcolni, nem folyton az igazunkat bizonygatni nem könnyű. Pedig nincs más megoldás, ha a gyerekeink lelkét meg akarjuk óvni a további sérülésektől, különösen akkor, ha közös gyerekfelügyelet mellett döntünk.

Szalma Erika

„Jó, akkor majd apánál tabletezek – vágja oda nekem a tízéves fiam, és ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni” – meséli Andi, három iskolás gyerek (7, 9 és 11 évesek) és egy féléves kisbaba anyukája. Lassan három éve annak, hogy elvált az első férjétől, akivel közös felügyeletben állapodtak meg, az apa kívánságára. Andi le akarta zárni a házasságát, inkább belement minden megoldásba, nem akart elhúzódó vitát. Hiszen közben már az új párjával tervezgettek, hamarosan össze is költöztek, s a három testvérnek tavaly még egy kis testvére is született.

„Nem tudom, valamiben egyformán gondolkozunk-e egyáltalán a volt férjemmel. Mintha direkt máshogy csinálná, tudja, mi az, amivel felbosszanthat. Legutoljára a nagyobbik fiunknak vett okosórát, korábban meg tabletet. A fiam azt mondja, az apjánál minden délután tabletezhet. Én meg nem engedem meg, de már csak fintorog egyet, és odavágja, hogy nem baj, apánál úgyis szabad. Szerintem így nem lehet gyereket nevelni.

Teljesen mások az elveink, más az értékrend. És amikor azt kérem a gyerekeim apjától, hogy beszéljük meg például azt, mennyit gépezhetnek a gyerekek, mert szerintem nem tesz jót nekik, úgy látom, sokkal feszültebbek, ha egész nap a tableten meg a többi kütyün játszanak, simán leráz azzal, hogy ő nem vette észre, hogy gond lenne velük emiatt.

Én úgy látom, nincs jó hatással rájuk. Legutóbb azzal intézte el, hogy majd megbeszélik otthon a barátnőjével, neki is van egy kisfia. Szerintem meg én vagyok az anyjuk, nem az a nő.”

„El tudom képzelni, hogy nem bánik jól a gyerekekkel”

„Karácsonykor két-három naponta váltottunk, nem értették szegények, miért kell folyton cuccolniuk. Az apjuk találta ki a beosztást még a téli szünet előtt. Persze akkor is megkaptam, hogy mindig az van, amit apa akar. Tavaly már majdnem odáig jutottam, hogy kérem a gyerekek felügyeletét, de nem voltam elég elszánt. Mindig arra gondolok, hogy az apjuk dühös lesz, és akkor a gyerekek isszák meg a levét. Sokáig azt éreztem, hogy nem állok ki értük. Sírva mentek az apás hetekre. Pszichológushoz is jártam velük. Az apjuk egyszer sem jelent meg. Most épp apás hétre van időpontunk, inkább kérek egy másikat, az apjuk úgysem engedné el őket.

Korábban a legidősebb gyerekkel voltak inkább gondok. Hívogatott az apjától, üzeneteket írt, hogy menjek érte. Mit lehet ilyenkor csinálni? Majd megszakadt a szívem. Mert sajnos azt is el tudtam képzelni, hogy nem bánik jól a gyerekekkel az apjuk.

Apás héten én mentem értük a sportpályára, vittem szendvicset, üdítőt, mert tudtam, hogy nincs náluk, hiszen az apjuk csak későn ér haza, reggel meg nem csomagolt sosem annyi kaját, hogy egész nap elég legyen. Amikor itthon vannak, próbálom tölteni őket lelkileg, behozni az iskolai lemaradásokat, főzök, mosok, mint a güzü.

Amikor megjönnek, szinte azonnal kezdik a pletykát. A tizenegy éves lányom nem jön ki valami jól a mostohájával, minden alkalmat megragad, hogy kritizálja, persze nekem meg sajnos elmond olyan dolgokat is, amelyek nem rám tartoznak, sokszor az apjuk vagy az élettársa negatív megjegyzéseit is rólam és a páromról. Legutóbb azt mondták a gyerekeknek, hogy a baba miatt nekem nyilván nincs rájuk időm. A múltkor nem vettünk meg egy cipőt, a minősége miatt. Erre azzal jött vissza a gyerek, hogy apa azt mondta, anyádék miért nem mondják meg, hogy nincs pénzük rá, nem szégyen a szegénység. Ilyenkor majd felrobbanok a dühtől, zsigerből azonnal ordítanám, hogy van pofája, csak a pénz érdekli, meg a jó híre a városban. Amikor szóba kerül a válás, az, hogy külön mentünk, azt is mondja nekik, hogy ha nagyok lesznek, elmondja, hogy volt az egész valójában. Mert szerinte én ferdítek. Nagyon nehéz ám jó pofát vágni sokszor, amikor mesélnek, hogy mi volt az elmúlt héten, és szidják az apjukat. Próbálom csitítani őket, de legszívesebben persze megmondanám a véleményemet.”

Képünk illusztráció – jelenet az Apa vagy anya című filmből

Andi lánya sokszor a mostohájára is panaszkodik: mindig dolgoztatja őket, neki kell elpakolni az ő kisfia után is. „Az apjuk azt mondja, elég nagy már a lány, hogy segítsen egy kicsit a házimunkában. Ezért aztán ha itthon vannak, inkább békén hagyom őket.

De nyilván az sem jó, ha belemegyek a lányom »játékába«, és itthon inkább kiszolgálom, csak ilyenkor sokszor elbizonytalanodom, megsajnálom. Tudom, hogy kicsit el is kényeztetem őket.

És maximálisan igyekszem odafigyelni rájuk, minden időmet nekik szentelem, amikor itt vannak, persze, amennyire a baba engedi. Egy hét alatt teljesen kipurcanok. Nem is tudom, hogy bírja ilyenkor a párom. Rá már semmi energiám nem marad.”

Andi és új férje, Gábor három évvel a nő válása után már egyáltalán nem biztosak benne, hogy jó lenne a gyerekeknek a felügyeletük megváltoztatása. „Andi összeroskadna egy perben. Nem bírná idegileg. Lehet, hogy belevágnánk egy olyan dologba, ami eleve esélytelen. És a gyerekek sem biztos, hogy akarnának újabb változást” – mondja Gábor. „Az elején meg voltam győződve róla, hogy jobb lenne, állandóan sírtak, amikor az apjukhoz kellett menni – avat be az anyuka. – Most már sokkal ritkábban hisztiznek, és lehet, hogy a nagyobb fiam, Nándi még ellenségesebb lenne, félek, hogy meggyűlölne, és az ellenkezőjét érnénk el annak, ami a cél: hogy lelkileg kiegyensúlyozottabbak legyenek. Van, hogy még ma is megkérdezik a gyerekek, miért egyeztem bele a közös felügyeletbe. Akkor ezt láttam jó megoldásnak.

Sokszor tehetetlennek érzem magam, én sem tudom, mi lenne igazán jó. Van, hogy azt gondolom, a nagyobbik fiam jobban érzi magát az apjánál. Sokszor tiszteletlen velem, de leginkább a mostohaapjával. Nemrég tikkelni is kezdett a szemével, amit a tanárai is jeleztek. A hasfájás is visszatérő probléma a két nagyobbik gyereknél.

És sokkal érzékenyebben reagálnak, ha rájuk szólunk valamiért. Miközben mondogatják nekem, hogy anya, téged szeretünk a világon a legjobban, nem akarunk megbántani. Azt hiszem, megint kérek majd nekik időpontot a pszichológushoz.”

A Patent tapasztalata szerint nincsenek nyerőbb helyzetben az anyák

Amikor valamelyik szülő jelzi az igényét a közös felügyelet megváltoztatására, a gyakorlat az, hogy a bíróságok kizárólagos felügyeletet állapítanak meg az egyik szülő számára. „Nem az a kérdés, hogy megváltoztatja-e a bíróság a gyerekfelügyeletet, hanem hogy melyik szülőt jogosítja fel annak gyakorlásával. A tapasztalataink szerint lényegesen nagyobb arányban az apát, mint ahogy azt az emberek gondolnák. Ez amiatt történhet, mert ők meggyőzőbben helyezkednek, érvelnek, mivel nem traumatizáltak, sokkal összeszedettebbek. Általában sokkal ügyesebben manipulálnak, jobb szociális hálóval rendelkeznek, jól szituáltak, jobb ügyvédeik vannak. A kirendelt szakértők pedig nem ismerik fel a párkapcsolati erőszak jeleit, különösen, ha az nem verésben nyilvánult meg – mondja dr. Spronz Júlia, a Patent Egyesület alapító-jogásza, aki hangsúlyozza: sok esetben a közös felügyelet is a bántalmazás eszköze, amelyet sok apa csak azért harcol ki magának, hogy ezáltal is a volt partnerét bántsa. Aztán amikor nála van a gyerek, sütkérezik a dicsfényben, hogy mennyire gondoskodó, áldozatkész szülő, miközben a (láthatatlan) munka java továbbra is a volt feleségre hárul. Szenvednek a gyerekek is, az anya előbb-utóbb szembesül vele, hogy a közös felügyelet nem működik, változtatni akar.

Csak úgy besétálni a bíróságra, és kérni a kizárólagos felügyeletet viszont kétesélyes. Hatékony segítség kell. És ilyenkor nem feltétlenül a régi praxisokkal, hírnévvel rendelkező sztárügyvédek a nyerők.

Jóllehet nagy presztízsű ügyeket nyertek meg korábban, ezekben az esetekben másfajta tudásra van szükség. Olyan ügyvéd a legalkalmasabb, aki érti a manipuláció, az erőszak mibenlétét, rendszerszemléletben gondolkodik. Fontos, hogy megfelelő perstratégiával kellően előkészítsék az ügyet.”

„Ezeknél az ügyeknél okosan kell taktikázni, ezért sok időt kell szánni az előkészítésre – teszi hozzá a jogvédő. – Erősen az apák felé lejt a pálya, a patriarchátus mint társadalmi háttér jól megágyaz annak a gondolkodásmódnak, mely szerint az elvált apák, akik gyereket nevelnek, bárhogy is tegyék azt, a mennybe mennek. Nem ritka, hogy megnyerő, ugyanakkor manipulatív modorukkal, vagy ha megtehetik, anyagi támogatásukkal megveszik a család környezetében élőket, az intézmények dolgozóit, ahová a gyerekeik járnak, és így sok elkötelezettre tesznek szert, akik adott esetben nyilván melléjük állnak. Nagyon okosan, hiszen nem mindegy, mit gondolnak a jelzőrendszer tagjai, az iskolák, óvodák dolgozói. Egyértelmű, melyik felet támogatják azzal, ha például nem jelzik, ha a gyerekek apás heteken szembetűnően elhanyagoltabbak. Sajnos sokszor tapasztaljuk, hogy nem törődnek velük. Persze akinek tehetősebb a szülője, annak nem feltétlenül a külsején lehet észrevenni az elhanyagoltságot. A jól szituáltak pedig pénzzel akarják megvenni a gyerekeik bizalmát, szeretetét is, és ez elég hatékony tud lenni.”

Nem csoda, hogy a gyerekek össze vannak zavarodva, nem tudják, kinek higgyenek, kinek van igaza. Ők mindkét szülőjükben bízni akarnak, hiszen mindkettőt szeretik. „Ezek a gyerekek nagyon értelmesek és érzékenyek, és természetszerűen elvesznek a szüleik teljesen különböző interpretációjában.

Azt szoktuk tanácsolni a gyerekeknek, hogy ne azt figyeljék, ki mit mond, hanem azt, hogy ki mit csinál.

Ez általában meglepően jól szokott működni már egész kicsiknél, óvodás korban is.”

„Az elején nagyon erősnek kell lenni”

„Amikor eldöntöttük, hogy válunk, én már tudtam, hogy nem leszek hétvégi apuka – meséli Zsolt, két kisiskolás kislány apukája. A férfi mindvégig határozottan kitartott az elképzelése mellett, de a volt feleségének sem volt ellenére a közös felügyelet. – Anna is azt szerette volna, ha az életük része maradok. Korábban külföldön láttam pár hasonló helyzetben lévő családot, ahol a közös felügyelet jól működött, és úgy gondoltam, nálunk is így lesz a legjobb. Úgy éreztem, hogy ha nem vállalok jelentős szerepet a lányaim életében, akkor egy idő után olyan lesz, mintha nem is lennék. Csak így tudom a saját értékrendemet átadni nekik.

Persze nem ment minden simán, főleg az elején kellett nagyon erősnek lenni, amikor a lányok azzal próbálkoztak, hogy az apás hét közepén az anyjukkal akarnak lenni. Sokszor ment a hiszti, volt, hogy még én is sírtam, de a bizonytalanságomat előttük sosem mutattam. Legalábbis nagyon igyekeztem.

Tudtam, ha megérzik a rést, azonnal befurakodnak, és akkor sokkal nehezebb helyzetbe kerülök, kerülünk hosszú távon. Simán azt mondtam nekik, hogy nem mehetnek, mert most egy hétig nálam vannak, ez a megállapodás. Olyan is volt, hogy nem akartak visszamenni, de át kellett adni őket. Nem is tudom, az talán még nehezebb volt.

Arra sosem kellett vigyáznom, hogy a gyerekek előtt ne szidjam az anyjukat, mert alapvetően nem vagyok olyan típus. Megszoktam, hogy a pozitív dolgokra fókuszálok, nem a hibákat keresem. Pedig éppen bele tudnék kötni: az anyjuk sokkal jobban kiszolgálja őket, sokkal következetlenebb volt mindig. Akkor sem tudott hosszú távon betartatni szabályokat, amikor együtt éltünk. Olyan dolgokkal fenyegetőzött, amiket lehetetlen megkövetelni. Talán most már ő is jobban rákényszerült, hogy keményebb, következetesebb legyen, hiszen nincs ott a másik szülő, aki esetleg erre figyelmezteti. Nemrég például olyan is volt, hogy azt mondta a nagyobbik lányom, hogy ja, anyánál most ezt nem szabad. Le vannak tiltva a telefonozásról. Aztán később már megkérdeztem, van-e bármilyen eltiltás, korlátozás. Persze ma már sokkal kevesebbet beszélünk arról, ki hogyan tartatja be a szabályokat. Amikor nagyobb gond van a gyerekekkel az iskolában, rossz jegyeket kapnak, persze leülünk, beszélünk, de a mindennapokban csak bízni tudunk abban, hogy a másik a tőle telhető maximális odafigyeléssel foglalkozik a gyerekkel, az adott problémával. Azt gondolom, alapvetően hasonlóak a csapásirányok a gyereknevelést illetően, ezért nem aggódom.

Képünk illusztráció – jelenet az Apa vagy anya című filmből

Látok hétvégi apukákat, és azt gondolom, nekik bizonyos szempontból sokkal könnyebb. Van pár napod, pár órád, amikor teljes mértékben minőségi időt tudsz a gyerekeddel tölteni. Megadod neki, amit szeretne, jól érzitek magatokat. Viszont pont ebből adódik a nehézség is.

Hiszen ahhoz, hogy valódi értékrendet tudjak átadni, kell az is, hogy a hétköznapokban, a kevésbé kellemes helyzetekben is együtt legyünk. Akkor látom őt igazán, a problémáival, konfliktusaival együtt, amikor mindennap vele vagyok.

Olyankor tudok vele mélyen elbeszélgetni, tanácsokat adni. Persze majd utólag, sok év múlva derül ki, jól döntöttünk-e, jobb volt-e így, addig csak reménykedni tudok, és megtenni, amit szülőként lehet.”

Úgy élheti meg a gyerek, hogy egy otthona sincs

Amit minden válásnál minden szülőnek szem előtt kellene tartania, hogy a gyereknek legalapvetőbb érdeke, hogy mindkét szülőjével jó kapcsolatban maradhasson, és ne csak fizikailag, hanem érzelmileg is biztonságban lehessen. Ehhez elkerülhetetlen a szülők együttműködése. „Arra kellene törekedni, hogy mivel a válás amúgy is egy nagy változás a gyerekek életében, minél több dolog maradjon változatlan és stabil – mondja Sebestyén Eszter pszichológus. – Ha a szülők a közös felügyelet mellett döntenek, és a gyerek ugyanannyit van mindkettőjüknél, a két szülőjével ugyan egyformán tud kapcsolatot tartani, mégis még több minden változik az életében. Egyrészt az élettere, hiszen ami eddig egy helyszín volt, most már két különböző.

Bizonyos szempontból két otthona lesz, de lehet, hogy a gyerek – különösen kezdetben – úgy éli meg, hogy egy sincs neki.

Másrészt lehet, hogy sok gyerek a válás előtt egy-két napnál többet soha nem töltött az anyukája vagy az apukája nélkül, most meg minden héten nélkülöznie kell az egyik szülőt napokra, ami az ő szemszögéből iszonyatosan éles váltás.”

Ilyenkor tehát még jobban kellene arra figyelni, hogy ami csak lehet, maradjon stabil: a játékszabályok, a keretek és a szülői együttműködés. Hogy a gyerek továbbra is érezhesse azt, hogy bár vége a szülei házasságának, de ez a szülői funkcióikat és az együttműködést nem befolyásolja, az változatlan marad. Hogy változatlanul az ő biztonsága, az ő érdekei az elsők, és a szülők nem használják fel őt egymás elleni játszmáikban.

Azok a szülők, akik válás után az engedékenységükkel akarnak kedvezőbb szerepben feltűnni a gyerekeik előtt, valójában a gyerek érzelmi biztonságával játszanak. Mert a gyereknek a válás után még erősebben van szüksége a keretekre, a szabályok lefektetésére és betartására, hogy ne csússzon ki a lába alól a talaj.

Ha a két otthonban alapvető dolgokban eltérnek a játékszabályok, akkor a gyerek körül minden héten minden megváltozik, és ezzel nehezítik az érzelmi biztonságát és az alapvető stabilitásérzetét.

A szülők harcában a gyerekek esnek el

Nem beszélve arról, hogy az a tevékenység,

ami az egyik házban tiltott, a másik házban is könnyen egy bűntudattal terhelt tevékenységgé válik. Megteszi, de érzi, hogy nem feltétlen helyes, és ettől folyamatos bűntudattal fog küszködni.

A stabilitásérzés hiánya, a folyton változó körülmények, elvárások, szabályrendszerek és az ezekhez társuló bűntudat pedig szorongáshoz fog vezetni. Váláskor a családi egyensúly és a gyerek egyensúlya is megbillen. A szülők célja pedig az kellene, hogy legyen, hogy mindkét egyensúlyt minél hamarabb megpróbálják helyreállítani” – teszi hozzá a szakember, és felhívja a figyelmet arra, hogy ha az egykori házastársak szülőként együtt tudnak működni a válás után is, megpróbálják helyreállítani és megtartani a családi egyensúlyt, akkor a gyerek tudni fogja, hogy bár sok minden változott, van, ami változatlan. A szülei a szülei, számukra ő a legfontosabb, és családként még jól működhetnek attól, mert a házasságuk megromlott. „A gyerek lelki egyensúlyának az is alapvető feltétele, hogy a szülők nem használják fel a gyereket egymás ellen, nem versengenek egymással, hanem arra törekednek, hogy minél stabilabb hátteret biztosítsanak számára. Ezt pedig nem egymás ellen csatázva lehet megteremteni, hanem egymással együttműködve. Mert az egymás elleni harcban legtöbbször a gyerek esik el.”