1919 decemberében, az első világháborút követő zűrzavaros időszakban egy 27 év körüli magyar fiatalember próbált bejutni az Egyesült Államokba. A közel két méter magas, atlétatermetű, megnyerő külsejű férfinek érvényes papírjai mondjuk nem nagyon voltak, ugyanis útlevélkérelmét Budapesten és Bécsben is elutasították: a háború alatt állítólag valamiféle homályos kémkedési ügybe keveredett, pár hónapot börtönben is ült emiatt, de aztán elengedték. A szigorú amerikai hatóságokat végül egy egészen egyedülálló módszerrel játszotta ki:
igazolványképét egy arab nyelvű étlapra ragasztotta, és ezt mutatta fel hivatalos okmányként.
A rendőrök egy ideig tanácstalanul vizsgálták az egzotikus közel-keleti menükártyát, de mivel fogalmuk sem volt arról, hogy mit is látnak, inkább – biztos, ami biztos – beengedték az országba a magyar utazót: elvégre jól öltözött volt, és magabiztos fellépésű, ellentétben a többnyire ágrólszakadt és félszeg emigránsokkal. Talán azt gondolták, hogy valami nagymenő egyiptomi playboy vagy marokkói üzletembe.
Ilyen fantasztikus körülmények között érkezett meg az Újvilágba Kemény Ede, a két világháború közötti időszak legnagyobb magyar szélhámosa. Aki a következő bő másfél évtized alatt volt magyar miniszterelnök, mexikói fegyverkereskedő, spanyol forradalmár, chicagói gengszter, New York-i fogorvos és étteremtulajdonos, washingtoni politikacsináló, notórius házasságszédelgő, és még ki tudja, minden. Követhetetlenül mozgalmas karrierjének egynémely fordulatai – beleértve természetesen az útlevélként használt arab étlapot – leginkább egy korabeli ponyvaregénybe illenének, annyira hajmeresztőek; ami azt illeti, nem is vagyunk száz százalékig meggyőződve arról, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy azt a magyar sajtó akkoriban tálalta. De már az is bőven emberfeletti teljesítmény, ha csak a felét végigcsinálta annak, amit neki tulajdonítanak!
Kemény Ede egyetlen fellelhető portréja
Kemény Ede 1892 körül született, egyes források szerint Losoncon; máshol viszont azt írják, apja ismert budapesti fogorvos volt, így elképzelhető, hogy valójában a fővárosban látta meg a napvilágot. A húszas évei elején egy ideig fogtechnikusként dolgozott (ekkoriban még ő is fogorvosnak készült), majd kitört az első világháború, és Kemény Ede hamarosan a fronton találta magát. Minden bizonnyal derék katona lehetett, ugyanis 1917-ben kb. kéthónapos eltávozást kapott, s ekkor vette feleségül a tanítónőként dolgozó Herdlicka Irmát. Házasságukat talán túlzás lenne ideálisnak nevezni, hisz miután a férfi visszatért a harctérre, soha többé nem kereste az asszonyt: még egy árva levelet sem írt neki. Így arról sem értesítette, hogy az összeomlást követően kémkedés vádjával börtönbe került, majd lelépett Amerikába. Ennek ellenére hivatalosan valószínűleg életük végéig házasok maradtak.
Kemény Ede New Yorkban próbált elhelyezkedni fogtechnikusként, de nem jutott egyről a kettőre, így aztán egy év után innen is továbbállt, méghozzá egyenesen a már vagy két évtizede a permanens forradalom állapotában ragadt Mexikóba, amely egyébként épp egy viszonylag békésebb korszakát élte: Emiliano Zapatát 1919-ben megölték, Pancho Villa egy évvel később visszavonult, a felek pedig már csak megszokásból lövöldöztek egymásra. Hogy a magyar fogtechnikus pontosan mivel is foglalkozott ott, az nem teljesen világos, de nagyon valószínű, hogy fegyverekkel kereskedett, amiből alaposan meg is szedte magát. Pár év múlva tehát vagyonos emberként tért hát vissza a vad és őrült húszas években valósággal tobzódó New Yorkba, ahol állítólag – Dr. Heményként – fogászati rendelőt nyitott (habár szinte kizárható, hogy a mexikói forradalmárkodás mellett még az orvosi egyetemet is elvégezte), és élte a felső tízezer tagjainak gondtalan és fényűző életét: nyáron Massachusettsben, télen Floridában bérelt villát, és ezen kívül természetesen volt még egy tágas New York-i lakása is. A hírek szerint még egy jól menő éttermet is üzemeltett Greenwich Village-ben, amit úgy hívtak, La Vie.
Aztán Kemény Ede egyik napról a másikra felszívódott a New York-i magyar emigráns közösségből. Különösebben mondjuk senkinek nem hiányzott, tudniillik honfitársai nem igazán kedvelték a folyton mexikói kalandjaival kérkedő, gyanúsan nagy lábon élő figurát. Nem sokkal később az amerikai lapok társasági rovatai egy titokzatos magyar grófról vagy báróról, bizonyos Edward Kemenyről kezdtek cikkezni, akiről annyit lehetett tudni, hogy korábban huszárezredesként szolgált, apja pedig Magyarország miniszterelnökeként volt; sőt, egyes jobban értesült újságok még azt is tudni vélték, hogy személyesen maga báró Kemény volt Magyarország miniszterelnöke. Szóval úgy tűnt – Kemény Ede, némi nagystílű hazudozásnak köszönhetően – sikeresen megvetettet a lábát az amerikai pénzarisztokrácia világában. Ám kisvártatva kitört a botrány: ugyanis egy előkelő hartfordi ügyvéd, William McKinley (akit még véletlenül se keverjünk össze az Egyesült Államok hasonnevű elnökével) pert indított a magyar álminiszterelnök ellen, mivel állítása szerint az elcsábította tőle a feleségét, Polly Glasert:
a Kemény ellen beadott keresethez az ügyvéd felesége levelét is csatolta, amelyet a fiatalasszony a magyar grófhoz intézett, és amelyben gyöngéd és szerelmes szavakkal közli, hogy „nemsokára új hajtással ajándékozza meg Kemény grófék családfáját”.
A hatalmas sajtóérdeklődéssel kísért tárgyalás során több ízben is felmerült a kérdés, hogy Kemény Ede mégis miből él ilyen fényesen, azonban az érintett nem volt hajlandó egyenes választ adni. Csak a Pollyval való viszonyáról nyilatkozott bőbeszédűen. Azt állította, hogy a szépasszonyhoz csak ideális szerelem fűzte, semmi más. A terhelő bizonyítékként becsatolt levélről pedig azt mondta: a fiatalasszony apja ellenezte, hogy leánya elváljon McKinley ügyvédtől, és hozzámenjen Keményhez, így azért írta ezt a levelet, hogy hátha a levélben közölt „indiszkrét adatok” ismeretében az öreg Glaser megpuhul. Én igaz magyar lovagias szerelemmel imádtam Pollyt – győzködte az esküdteket Kemény. Ellenfele végül elvesztette a pert, az eljárást megszüntették, mire Kemény az ügyvédet perelte be rágalmazás miatt, és 200 ezer dollár vagyoni elégtétel megfizetését követelte tőle. A pletykák szerint az ügy peren kívüli megegyezéssel zárult: a magyar kalandor 160 ezer dollárt kapott kézhez (hogy ez mai árfolyamon mennyi lenne, azt most nem foguk kiszámolni, de nagyon-nagyon sok pénzről van szó).
Az ügyvéd viszont nem hagyta annyiban a dolgot, és nyomozni kezdett Kemény után. Felment a New York-i magyar főkonzulátusra, és érdeklődött, ki is voltaképpen báró Kemény Ede. A konzulátuson kijelentették, hogy ilyen nevű embert nem ismernek Magyarországon, apja sohasem volt miniszterelnök, és neve a katonai sematizmusban sem szerepel. McKinley ezután a rendőrséghez fordult, és feljelentést tett az álbáró ellen. A nyomozás során több jel is arra mutatott, hogy Kemény Ede egy hírhedt chicagói gengszterbandának dolgozott, és ebből fedezte költséges passzióit. Igaz, miután házkutatást tartottak lakásán, erre vonatkozólag semmiféle konkrét bizonyítékra nem bukkantak, cserébe viszont találtak kb. 800 illatos női levelet. Kiderült, hogy Kemény hatvan előkelő amerikai hölgynek ígért házasságot: az átvert menyasszonyok többsége Amerika legelőkelőbb családjainak sarja volt, de gazdag férjes asszonyok is bekerültek a magyar kalandor hálójába. Bár a férfi egy hosszú táviratot küldött Hoover elnöknek, amelyben elpanaszolta, hogy az amerikai milliomos férjek összeesküdtek ellen, ez sem segített: Kemény Edét a kiutasították Amerikából. Mindenesetre stílusosan távozott: bőröndjében az amerikai hölgyek ékszereivel.
New York a 20-as években (fotó: npr.org)
A harmincas évek elején már Madridban találjuk, ahol – mintha ennél mi sem lenne természetesebb – lángszívű forradalmárként a köztársaságpárti spanyol tömeg élére állt, hogy személyesen buktassa meg a diktátor Primo de Riverát és zavarja el a trónról XIII. Alfonz Alfonz királyt. Nagy szerencse, hogy az Amerikai Magyar Népszava tudósítója véletlenül („véletlenül”) épp a helyszínen tartózkodott, amikor Kemény Ede, az egykori budapesti fogtechnikus felszabadította a sokat szenvedett spanyol népet a zsarnokság igája alól, és részletesen be is számolt a katartikus erejű tömegjelenetekről:
„Április 14-én Malagában tartózkodtam családommal, s kikocsikáztunk. Egyszerre csak mintegy 20,000 főnyi republikánus tüntető tömeggel találkoztunk. A forradalmárokat egy hatalmas, feltűnően erőteljes ember vezette, akiben én azonnal felismertem egy régi New York-i honfitársunkat, Kemény Edét. Első pillanatban arra gondoltam, hogy a véletlen játéka csupán ez a hasonlatosság, mert nem is tudtam feltételezni, hogy magyar ember vezére lehessen a spanyol forradalomnak. (…) Útközben többször megálltunk és erős hangú vezetőnk beszédet intézett hozzánk. A Plaza Cataluna előtt egyre nőtt a tömeg, mind több és több lelkes republikánus csatlakozott hozzánk és ez mintha csak tüzelte volna vezérünk szónoki tüzét. “Vive la Liberteda!” “Vive la Republica Espana!” — kiáltott tele torokkal a nagyszerű spanyol beszéd befejezéseként vezetőnk és egyszerre 20,000— 25,000 torok harsogta utána a spanyol királyság bukását és spanyol köztársaság születésének jelszavait.
Nem tagadhatom, hogy a szónok és tömeg lelkesedése átragadt reám is s azon kaptam rajta magamat, hogy most már nem akaratom ellenére sodródom a városháza elé, ahol úgy éreztem, történelmi eseményeknek leszek szemtanúja. Az események igazolták előérzetemet. A városháza előtt mintegy 100 főnyi rendőrcsapat fogadott bennünket. Vezetőnk ismét kiadta a jelszót: “Vive la Republika Espana!”
A tömeg utána zúgta a jelszót, a rendőrkapitány azonban, aki a rendőröket személyesen vezette, elállta embereivel utunkat. Ekkor vezetőnk elé lépett és mintegy 5 perces beszélgetést folytatóit a rendőrkapitánnyal. Miután ekkor már sikerült a közelébe férkőznöm jól hallottam, hogy meg akarta győzni a rendőrkapitányt arról, hogy jobb, ha megadja magát és csatlakozik a köztársaságiakhoz, akiknek percek múlva kezében lesz a hatalom.
Úgy is történt: a kapitány embereivel együtt csatlakozott hozzánk. Vezetőnk, Kemény Ede, akit ekkor már határozottan felismertem, ekkor egy köztársasági zászlót rántott, a tömegben mintegy 200 hasonló zászló került elő és percekig zúgta, harsogta a tömeg: “Vive la Libertada!” — “Viva la Republika Espana!”
Igen, ez a cikk nagy valószínűséggel Kemény Ede megrendelésére készült, de az is simán elképzelhető, hogy ő maga írta. Így pedig még szürreálisabb és még viccesebb az egész.
Utcai jelent Madridban, 1931-ben (fotó: Keystone/Getty Images)
Az állítólagos spanyolországi kalandokat követően a több álnevet – Edward Brown, Vajda Béla, dr. Wöchler Lajos, Von Kalinovsky – is használó Kemény ismét New Yorkban tűnt fel, ahol állítólag
barátai előtt levetített egy 360 méteres filmet, amelyben a forradalmi tömeget vezeti Madrid utcáin.
Majd 1933 körül – és esküszünk, ezeket nem mi találjuk ki – tevékeny részt vállalt Franklin D. Roosevelt elnöki kampányában: szenvedélyes kortesbeszédeket tartott a rádióban, feltűnt a híradókban, nyilatkozott az újságoknak, és amikor Rooseveltet elnökké választották, 8600 szavas táviratban üdvözölte az az Egyesült Államok új vezetőjét.
Sajnos a magyar polihisztor nem sokáig élvezhette a sikert, mert ismét nagy erőkkel köröztette a rendőrség: egyrészt korábbi szélhámosságai miatt, másrészt meg csempészéssel is vádolták. Kemény Ede érezte, hogy szorul a nyaka körül a hurok (sőt, bizonyos források szerint le is tartóztatták, ám 10 ezer dollár óvadék és még 11 ezer dollár adóhátralék befizetése után szabadon bocsátották), így inkább Párizsba tette át a székhelyét, és egy időre kicsit meghúzta magát. Ami nagyjából azt jelentette, hogy a legelőkelőbb hotelekben szállt meg és a legexkluzívabb nemzetközi társaságokban forgolódott (saját bevallása szerint egyébként 11 nyelven beszélt, szóval ez soha nem jelentett neki gondot). Újdonsült párizsi barátainak így mesélt a spanyolországi forradalomban betöltött történelmi szerepéről:
– A köztársasági forradalom kitüntetett engem, de kitüntetett Alfonz ex-király is. Én voltam az, aki megmentette a király életét, ezt azzal hálálta meg, hogy egy mesés értékű briliánstűvel jutalmazott meg engem.
Itt, a francia fővárosban ismerkedett meg Tomaso Costával, a dúsgazdag brazíliai kávéültetvényessel, és az ő világszép, 22 éves lányával, Oliviával, akinek hevesen udvarolni kezdett. Mivel a szigorú apa nem nézte jó szemmel a közeledését, Kemény inkább megszöktette a lányt, és Bécsben feleségül is vette. Így már az öreg Costa is kénytelen volt beadni a derekát, a fiatalok pedig visszautaztak Párizsba. A francia fővárosban az ifjú férj a változatosság kedvéért aztán heveny csekkhamisítási botrányba keveredett, majd a bécsi nászútról egy hét után meglépett: természetesen felesége ékszereivel és a hozomány nagy részével együtt.
Néhány hónappal később Párizsban találkozott megint a fiatal pár: a szerelmes fiatalasszony mindent megbocsátott a férjének, sőt apját is rávette, hogy tekintse meg nem történtnek a bécsi kalandot. Kemény Ede és Olivia ismét Bécsbe utaztak, ami súlyos hibának bizonyult: mivel a legutóbbi, balul sikerült nászút után felesége feljelentette – és a feljelentést később sem vonta vissza -, Keményt még mindig körözte az osztrák rendőrség. Sőt: a nyomozás során azt is megállapították, hogy hamis papírokkal vette feleségül Oliviát, illetve hogy a lánnyal kötött esküvője előtt már három (!) alkalommal is volt férj, azonban megfeledkezett arról, hogy házasságait törvényes keretek között felbontassa. Kemény Edét tehát letartóztatták, ügye (vagyis inkább ügyei) pedig bíróság elé került(el): végül kilenc hónap szigorított börtönre ítélték.
További sorsáról sajnos nem sokat tudunk: a negyvenes években még Budapesten is fel-feltünedezett az éjszakában, és magát kanadai orvosnak vagy gyümölcskereskedőnek kiadva követett el kisebb-nagyobb szélhámosságokat, ám a háború után teljesen eltűnt a radarról. Talán milliomos özvegyasszonyokat fosztott ki a Riviérán, talán államcsínyeket követett el Afrikában – Kemény Edétől tényleg bármi kitelik.
