Egy 87 éves férfi megölte feleségét, majd magával is végezni próbált szeptember 3-án, a budapesti XI. kerületben. Ennyi volt az első hír, később azt lehetett olvasni, hogy az idős asszony beteg volt, a férje vélhetően a szenvedéseinek akart véget vetni.
Az eset után nem sokkal levelet kaptunk egy hasonló helyzetben lévő, hetvenes férfitől. Mint írja, megérintette a hír, és mélyen együttérez az illetővel. Két évtizede követi felesége leépülését, hét éve ágyban fekvő betegként ápolja. Úgy gondolja, megváltás lenne, ha legális volna Magyarországon az eutanázia. Így marad a parttalan szenvedés – mindkettőjük számára.
Magas, vékony, megviselt férfi nyit ajtót a budapesti bérház legfelső emeletén. A szűkös előszobát tovább keskenyíti a rengeteg felhalmozott holmi. A konyhában, a nappaliban kissé kaotikus állapotok, minden szabad felület telis-teli papírokkal, gyógyszerekkel, miegyébbel. Láthatóan rendrakásra, nagyobb takarításra sem jut már erő, energia. Beljebb jutva, a félhomályban egy ágyat látunk az ablakkal szemben elhelyezve, benne bábuként fekszik egy női test merev, rendellenes tartásban – egy fej, fekete hajcsomó, egy deformálódott mellkas, ami mintha nem is folytatódna a takaró alatt végtagokban. Papírvékony bőr, sehová nem néző szemek. Köszönök, mondok pár szót. Nem reagál.
Zoltán szabadkozik: épp reggelizni készült. Kikísérem a konyhába, ahol előhalászik egy sötétre száradt májkrémet, egy fél kiflit lassan felkarikáz, majd akkurátusan nekiáll megkenni. Minden darabra jut néhány milliméter, amit hajszálvékonyan elterít. Tejeskávét melegít hozzá.
„Az állatoknál elfogadott dolog, hogy amikor az orvosok nem tudják megmenteni, akkor – hm – humánus okokból elaltatják őket. Érthetetlen, hogy egy embert miért kell hagyni szenvedni, amikor már tudjuk, hogy a halála előtt van.
Igen, vannak fájdalomcsillapítók. Háromnaponta teszem fel a morfiumtapaszt a feleségemnek, ennek ellenére komoly fájdalmai vannak. Mikor kiabál, nincs más megoldásom, mint hogy adok neki egy altatót, félóra múlva még egyet, és úgy elalszik. Másnap nem emlékszik semmire. De ez így nagyon nehéz. Az orvosok mindig rácsodálkoznak: még él a felesége? Már hét éve aláírták az ügyeleten, hogy nem éri meg a másnapot.
Exitáció előtti állapotban van, azt írták, és megsimogatták a karom.
Azt nem értem, hogy miért nincs egy orvosi bizottság, akihez fordulni lehetne ilyen esetben, hogy tegyenek kivételt, amikor tudvalévő, hogy nagyon szenved egy ember, és nincs értelme a szenvedésének. Innentől kezdve álságos az orvostudomány is, mert az életben tartás a cél, de minek, amikor ők is tudják, hogy nincs tovább élet. Mert ez nem élet.
Egy élet képei Éváék nappalijának falán – Fotó: K.Z.
Hívő vagyok, de nem hiszem, hogy a Jóisten nekünk ilyen pokoli fájdalmat rendelt, passzív fájdalmat. Mert ha háborúba mennék, és feláldoznám az életem, az más dolog. De amikor egy szerencsétlen ember, aki végigdolgozta az egész életét… hajtottunk, güriztünk, és elmondhatom, hogy szép életünk volt… miért kell ilyen sanyarú körülmények között elpusztulni a huszonegyedik században?!”
Zoltán felesége alig múlt negyven, amikor megkapta a diagnózist: szklerózis multiplex. Egészségügyisként tudta, mit jelent ez, azt, hogy fokozatosan fog leépülni. Egy ideig még tud majd járni, aztán már csak tolószékkel közlekedni, végül jönnek az ágyban töltött évek. Az izmok elsorvadnak, elhalnak.
Ez bő húsz éve történt. Éva egy ideig még tudott dolgozni, férje segítségével közlekedni, de ha ma látom őt, azt, ami lett belőle, megdöbbentő, hogy még csak hatvan múlt. Először a lábai deformálódtak, aztán a kezei, „végül teljesen” – mondja Zoltán. Eleinte még lejártak a közeli parkba a kerekesszékkel, a lift mellett most is ott az egykori szerkezet, amivel lejutottak a lépcsősoron. „Vagy beültettem a kocsiba, elvittem vidékre, a gyerekekhez. Most már nem lehet, mert ülni sem tud. Még pont el tudtam menni nyugdíjba az utolsó pillanatban, akkor már nagyon kellett ápolnom. Csont és bőr, pedig ugyanannyit eszik. Csak hát mindent eléget a szervezete. Az izmokat, mindent. És emellett az ízületei is piszkosul fájnak. Amikor oldalra fordítom… mert kell mozgatni a beteget. Tele van felfekvésekkel. Szenved. Rengeteget szenved, méltánytalanul.”
A férfi a háziorvoson keresztül nemrég kapott segítséget, egy ápoló kétnaponta átkötözi Éva sebeit, amik az állandó fekvés miatt jellemzően kialakulnak a hasonló betegeknél. Egyébként Zoltán is képes elvégezni mindenfajta gondozási feladatot, csak hát neki nem ez a foglalkozása. Eredetileg műszaki vezető volt egy raktárban, ma viszont már profin cserél katétert.
„Kéthetente kell. Általában két perc alatt szokott sikerülni, de legutóbb nekiálltam délután fél háromkor, és csak este hétre tudtam befejezni, annyit kínlódtam vele. A nyakamba tenni a lábát, és eltalálni… valahogy nem ment a koncentrálás. Évente egyszer-kétszer előfordul ilyesmi. De már tényleg minden ápolási fortélyra rájöttem. Fürdetéskor én takarítom ki a végbelét, mindent megcsinálok neki. Régen, mikor pelenkázta a gyereket, öklendezve futottam ki a szobából…”
„Tulajdonképpen az orvosa vagyok” – Zoltán kéthetente cserél katétert; Fotó: K.Z.
Bár ennek nem látszik jele, Zoltán szerint Éva agya tiszta. „Mindent felfog, megnézi a videókat a gyerekről. Ritkán, ha este tévét nézek, látom, hogy ő is figyeli. Beszélni? Két mondatot mond: »Zoli, segíts«, és »Zoli, ne hagyj itt«. Már biztosan a gyógyszerek is tompítják. De tudatában van a dolgoknak, ez a legszörnyűbb. Sok kritikus pont volt már… a betegek kenetét feladták neki, azt is szégyelltem. Hogy ezzel tudatosítottuk benne…
Pár napja nagyon magányos voltam. Úgy éreztem, meg fog halni. Úgy kellett betolni az ételt a szájába, de ott megállt a falat. Reggelente úgy ébredtem, hogy néztem, emelkedik-e a hasa.
Én nem szeretném megölni a feleségemet, de tökéletesen megértem azt az embert, aki megtette.
Én is adnék neki egy halom altatót, ha látnám, hogy üvölt, szenved, és nem tudok mit csinálni. Én azt nem érzem gyilkosságnak.”
Kérdezem Zoltánt, a felesége vajon beleegyezne-e az eutanáziába, ha az törvényes lenne Magyarországon.
„Ez egy nagyon nehéz kérdés. Az biztos, hogy felfogja, mit jelent, de ő nagyon erősen katolikus. De azt hiszem, ha tudna, igent mondana. Ez olyan, mint mikor az embernek begyullad a foga, és nem kezelik, és már megőrül, akkor mindenre képes, csak legyen vége a fájdalomnak.
Én nem dönthetek egy másik ember életéről. Bár végül is az ember ezért homo sapiens; tudja mi a jó és mi a rossz, és tudja, hogy a jó döntés minél hamarabb megszüntetni ezt a kínt. Nem én vagyok az erre hivatott, csak nekem is végig kell kínlódni azokat a pillanatokat, amikor ő szenved.”
A házaspár három gyereket nevelt fel, és három unokájuk van. Olykor videocsetelnek a szülőkkel, és néha „feljönnek vidékről”. Mostanában egyre ritkábban.
„Válasszon, mind tele van képekkel” – Éva egy régi fotón, fiatalon; Fotó: K.Z.
„Velük is volt összetűzésem. Idegileg kivoltam, és szidtam őket, mert nem jönnek. Nemigen akarják látni már őt ilyen állapotban, ez az igazság. Egy haldoklót nem szívesen látogat senki. Szeretik persze, hiszen az anyjuk, de ők is azt kívánják, hogy minél előbb el tudjon menni. Megkapom, hogy apu, ebben az egészben te mész tönkre. Meg hogy engedjem el. De mit jelent az, hogy elengedni? Fussak el, hagyjam itt magára? Vagy lelkileg engedjem el, amikor szeretem a feleségem? Nemcsak az eskü kötelez, hanem hogy szeretem a mai napig.
Mindig jönnek azzal, hogy hű, de rendes vagy. Nem vagyok rendes, egyszerűen a férje vagyok. Kötelességem mellette lenni jóban, rosszban, ennyi. És emberből vagyok én is. Tettem olyan dolgokat, amikkel nem dicsekszik az ember. Most meg tudomásul veszem, hogy ilyen állapotban van, és akkor is itt a helyem. Mindig mesélek neki a régi dolgokról. A gyerekekről, amikor kicsik voltak, meg hogy merre jártunk. Rengeteget dolgoztunk, de azért egy-két hetet minden évben kivettünk. Voltunk Franciaországban, Izraelben… látja, itt van minden az albumokban. Ez itt ő a székesegyháznál, meg nézze, itt is milyen csinos volt…
Hálával tartozom a Jóistennek az egész életünkért. Ez a mostani egy lehetetlen helyzet, ezt nem tudom megoldani, pedig eddig mindent meg tudtam… innen már nem az ember jön.
Zoltán helyzetében sokan helyet keresnek a hozzátartozójuknak kórházi ápolási osztályon. „Ott két nap alatt elmenne. Látom, nem teljesen érti, hogy ezzel mi a bajom. A kórházban lehet, hogy ott lenne reménytelenül, segítség nélkül. Ha pont nem vagyok ott, ha csak egy félórára is… Abszolút nem kívánom magamnak, hogy ezt megéljem, de kötelességem mellette lenni az utolsó pillanatban. Ha egy orvos adna be egy injekciót, akkor foghatnám a kezét, és átadnám a túlvilágnak. Csak ne szenvedjen többet.
Olvastam arról az emberről, aki megölte a feleségét, aztán öngyilkosságot követett el. Én nem szeretnék öngyilkos lenni, meg gyilkos sem, de azt szeretném, hogy ha nem tudják a feleségemet gyógyítani, és súlyos fájdalmak kínozzák, inkább altassák el, mert az legalább méltó halál lenne. Köszönöm, hogy meghallgatott.”
Fotók: Kempf Zita
