Elmondom név nélkül című cikksorozatunkban egy-egy szakma szókimondó képviselője beszél a mindennapjairól, a főnökeiről, rólunk, ügyfelekről, és bármiről, amiről olyan véleménye van, amit névvel nem vállalhat. Nem azért, mert ne lenne valós, hanem mert nagyon is az. Itt tabuk és cenzúra nélkül beszélhetnek a minket körülvevő valóság sokszor rejtett oldaláról – hiszünk benne, hogy csak így érdemes.
A terápia megítélése sokat változott az elmúlt években, ma már, pláne Nyugaton, nem olyan erős körülötte a stigma. Mit szólnak az emberek, mikor megtudják, hogy pszichológus vagy?
A legtöbben rögtön felhatalmazva érzik magukat, hogy a problémáikról beszéljenek. Valamiért azt gondolják, egy pszichológust minden ember lelki gondja érdekli, ezért sokszor már alig néhány perces ismeretség után tanácsokat kérnek vagy megosztanak egészen intim részleteket az életükről.
És ennyire azért nem érdekelnek?
Alapvetően nyilván igen, de azért lássuk be, ez is egy munka. Amit a munkaidőmben végzek, de nem biztos, hogy ebben a szerepben szeretnék maradni péntek este egy bárban, bevásárlás közben a boltban vagy egy családi születésnapon. Hiszen ez nekem is megterhelő, muszáj néha kicsit kinyitnom a szelepet és kiereszteni a feszültséget – ezért kell egyébként szupervízióra is járnunk. Nem könnyű a szakmámmal járó felelősség. Úgy érzem, amióta ennyire népszerű lett a pszichológia, az embereknek irreális elvárásaik lettek a pszichológusokkal szemben. Azt várják, hogy mindig tudjuk a helyes választ, mindig gyógyítsuk meg az embereket, hogy lássunk a fejükbe, olvassuk a gondolataikat. Pedig valójában az emberek mindig saját magukat gyógyítják meg, mi csupán segítjük őket az odáig vezető úton. Ugyanolyan ember vagyok, mint ők, nem tudhatom mindenre a megoldást…
A másik probléma a pénz kérdése. Tudom, hogy a magánpraxisok nagyon drágák, és erre sokan panaszkodnak. Ha meghallják a terápiás alkalmak összegét, automatikusan megkérdőjelezik a pszichológus szándékait – mintha nekünk nem a pénzért, hanem puszta szívjóságból kellene végeznünk a munkánkat.
Nálad mennyibe kerül egy alkalom?
Tizenkétezer forint egy óra – hatvan perc. Tudom, hogy ezt sokan nem engedhetik meg maguknak, de én egyszerűen nem szeretnék iskolapszichológus lenni egy gimnáziumban, vagy alapítványnál dolgozni. Amúgy meggazdagodnom még így sem sikerült.
Miért döntöttél úgy, hogy pszichológus leszel?
Nem volt egyenes az út, elsőre nem vettek fel az egyetemre és akkor el is bizonytalanodtam, hogy tényleg nekem való-e ez a szakma. Elég sokat kell tanulni, nagyon hosszú ideig, ráadásul sok pénzért, szóval tényleg nagyon motiváltnak kell lenni hozzá, hogy valaki végigcsinálja. Amúgy az, hogy „segíteni akartam az embereken” sablonos válasz, de tényleg így van. Persze ettől még lehettem volna masszőr vagy ápolónő is…
Amióta népszerű lett a pszichológia, az embereknek irreális elvárásaik lettek a pszichológusokkal szemben (képünk illusztráció – jelenet a Jimmy P című filmből)
Azt mondják egyébként, minden pszichológus azért vág bele a szakmába, mert a saját lelki problémáira keres megoldást.
Szerintem ebben van is igazság. Én is nagyon szorongós kamasz voltam, sokáig kerestem az utam, ez pedig óhatatlanul önreflexióra készteti az embert. Ilyenkor elkezdesz tudatosan figyelni a lelki folyamataidra, az családi–baráti kapcsolataidra, és rájössz, milyen érdekes az egész. És nyilván jól össze is zavarodsz, szóval szeretnél válaszokat: mitől vagyok bizonytalan, és mit kell tennem ellene, miért olyan hülyék a szüleim, miért nincs még mindig párkapcsolatom. Nem mintha a pszichológiakönyvekben lenne ilyesmikre válasz!
Említetted, hogy a pszichológusoktól sokszor speciális képességeket várnak, legyen gondolatolvasó, hiperérzékeny. Szerinted mi kell ahhoz, hogy valaki jó pszichológus legyen?
Ha képesek vagyunk értő figyelemmel végighallgatni egy klienst, az már félsiker. Hiszen a megküzdési stratégiákat maga a kliens dolgozza ki, ott van benne a változás lehetősége, nekünk csak facilitálni kell, terelgetnünk az úton és közben fogni a kezét – ez az értő figyelem lényege. Egyébként semmilyen szuperképesség nem kell hozzá, az empátia, az alázat és a türelem hasznosak tudnak lenni, de szerintem szakmailag lehet nagyon jó egy kevésbé türelmes pszichológus is.
Van olyan, hogy egy kliens nagyon nem szimpatikus?
Persze! Ez most megint ugyanaz a hibás gondolatmenet, hogy a terapeuta mindenkit szeret, mindenki érdekli őt, mindenkivel a kedves természete miatt szeretne foglalkozni. Volt olyan kliensem, aki elképesztően bunkó volt, annyira, hogy hallgatni is nehéz volt. Vagy olyan, akivel épp a rendelőbe hozott problémái miatt nem szimpatizáltam: például egy nagyon birtokló anya a gyerekét hibáztatta a kapcsolatuk romlása miatt, miközben nem vette észre, mennyire mérgező a számára. Tőlem tulajdonképpen manipulációs trükköket várt volna a fiú megzabolázására.
De ezek olyasmik, amiket lenyel az ember. Meg kell próbálni arra gondolni, hogy ez az ember, aki itt ül előttem idegesítő, de neki ez a patológiája. Nekem pedig az a feladatom, hogy rávilágítsak erre, és segítsek, hogy változhasson. Persze ha valami olyan ellentét van, ami összeegyeztethetetlen a terápiás ülések légkörével, akkor a terapeuta felelőssége megszakítani a folyamatot.
Veled előfordult már ilyen? Hogy elküldtél valakit?
Többször is, de azok nem ellenszenv miatt történtek. Előfordul, hogy olyan ember jön hozzám, akinek valamilyen komolyabb problémája, például súlyos személyiségzavara van. Őket továbbirányítom tapasztaltabb pszichiáter kollégákhoz, de mindig ügyelve arra, hogy ezt ne kudarcként éljék meg. Viszont nekem muszáj belátnom a kompetenciám határait.
Az emberek mindig saját magukat gyógyítják meg, mi csupán segítjük őket az odáig vezető úton (képünk illusztráció – jelenet a Jimmy P című filmből)
És olyan is van, hogy azt gondolod, valaki egyszerűen egy barom, esetleg jelentéktelen problémákkal jön hozzád?
Előfordul, hogy ilyesmi átsuhan a fejemen, igen. Azért próbálok empatikus maradni és arra gondolni, hogy nekem is van egy csomó hülyeségem, ahogy mindenkinek. Amikor egy gyönyörű nő érkezik hozzám azzal, hogy nincs önbizalma, azért nehezemre esik sajnálni, persze, hogy az az első gondolatom, hogy tőlem is csak a dicséretet várja – és lehet, hogy ez így is van, de már önmagában ez is körberajzolhat egy problémát, mégpedig az állandó megerősítés erős igényét. Vagy vannak emberek, jellemzően férfiak, akiket a párjuk küld el, ők néha rajtam próbálják meg levezetni a feszültséget, végig flegmák, nem hajlandók együttműködni.
Szóval nem vagyok teljesen naiv, nem gondolom, hogy a szíve mélyén mindenki csodálatos ember, és az én feladatom áttörni az aranyszívüket eltakaró kőfalat. Vannak emberek, akik egyszerűen bunkók, kellemetlenek – ettől még lehet helyük a rendelőben, úgy is, ha a problémájuknak semmi köze ezekhez a jellemvonásokhoz.
Az nagy csalódás, ha valakin mégsem tudsz segíteni?
Valamennyire mindig az, szerintem hazudik, aki ezt letagadja. Nem tudjuk magunkat a folyamaton kívülre helyezni, ami a kliensnek kudarc, az kicsit a terapeutának is az. Annyi a különbség, hogy mi erre fel vagyunk készülve, képesek vagyunk tudatosan dolgozni rajta, ezért valószínűleg gyorsabban leküzdjük. De attól még abban a pillanatban, amikor valaki csalódottan áll fel a rendelődben, mert még mindig nem oldódott meg a gondja, ugyanúgy ott van az a szorító érzés. Például járt hozzám egy fiatal lány, akinek az volt a baja, hogy nagyon régóta nincs párja, ettől pedig egyre feszengősebb, rosszkedvűbb lett. Láttam, hogy mennyire akar dolgozni ezen, hogy mennyire próbál változtatni, nyitott lenni, közben alkalomról alkalomra mégsem jött össze neki a várva várt randi. Borzasztóan sajnáltam – végül tényleg meglepően sok időbe telt, mire sikerült összejönnie valakivel.
Manapság nagyon sok szakma igyekszik a pszichoterápiához hasonló szolgáltatásokat nyújtani. Rengeteg a coach, a különböző módszerekkel dolgozó guru, lelki vezető. Ezekről mi a véleményed?
Az, hogy nem véletlenül kell a pszichológusoknak akár 8 évig is tanulniuk és lehúzni jó néhány órát terápiában, mielőtt elkezdenének dolgozni. Egy coach-képzést 1-2 év alatt is simán el lehet végezni, a lelki vezetők meg sokszor egyszerűen csak kikiáltják magukat lelki vezetőnek. Attól még, hogy itt „csak” beszélgetésről van szó, rengeteget lehet ártani a megfelelő szakértelem hiányában. Nyilván a végzett pszichológusok között is vannak olyanok, akiket nem kellene emberek közelébe engedni, pláne, hogy sokan a szükséges végzettségek nélkül csinálnak terápiát. Muszáj érezni azt a felelősségét, ami a munkánkkal jár. A klienseknek pedig azt javaslom, mindig tájékozódjanak, mielőtt elmennek egy pszichológushoz: hol végzett, milyen módszereket ismer, mióta van a szakmában.
Szerinted mi az, amit mindenkinek tudnia kellene, mielőtt felkeres egy pszichológust?
Legyen türelmes. A mai világban hozzá vagyunk szokva a gyors megoldásokhoz, gyors eredményekhez, de a terápia – attól függően, milyen módszert választunk – akár évekig is eltarthat. De nem is az idő a legfontosabb, hanem hogy ne úgy tekintsünk a terápiás folyamatra, mintha szervizbe vinnénk az autónkat. A belső változásokhoz sok felismerés, belátás kell, ráadásul számítsunk arra is, hogy környezetünknek is adaptálódnia kell ezekhez. Az egyéni terápián keresztül családi rendszereket, munkahelyi dinamikákat strukturálhatunk át, ez pedig tényleg komoly változást jelent.
