A mellrák kezelése hosszú, évekig tartó folyamat, amelyben gyakran az ötödik év tekinthető bűvös számnak. Általában ezt követően zárul le az utókezelés folyamata és nyilvánítják gyógyultnak, tünetmentesnek a rákbeteget. Az, hogy az érintett hogyan értékeli magában az elmúlt fél évtized megpróbáltatásait, nagyban függ személyiségétől, de környezetétől, korábbi tapasztalataitól is.
“Az élet megy tovább” filozófiája
Sokan arról számoltak be, hogy a lehető legkevesebb embernek beszéltek betegségükről a gyógyulási folyamat időtartama alatt és azt követően is. Egyrészt segíti a pozitív gondolkodást, ha a beteg a halálos kór helyett a hétköznapi élet dolgaira koncentrál, munkába jár, gyermeket nevel, ellátja a háztartást, mert ez elvonja a figyelmét, másrészt ezzel elkerülhető az ún. betegségtudat elmélyülése. Ebben az esetben a sajnálkozó pillantások, kínos csendek, összenézések elmaradnak, hiszen tágabb környezete nincs tisztában állapotával. Sajnos le kell szögeznünk azonban azt is, hogy minden szervezet másképp reagál a rákra és a kezelésekre is, így míg egyes esetekben ha teljesen nem is, de valóban jól titkolható marad a betegség a kezelések folyamán, más esetekben ez képtelenség, mivel a nő a kezelések rá gyakorolt hatása miatt képtelen folytatni korábbi megszokott életét. Olyan rosszul van, hogy egyáltalán nem tudja ellátni a munkáját vagy az otthoni teendőket. Tehát nem csupán személyiségfüggő, hogy valaki képes-e a mindennapi rutint egyfajta túlélési eszközként, de legalábbis kapaszkodóként bevetni a gyilkos kór ellen avagy sem.
Mások még sorstársaikkal is tudatosan kerülik az eszmecserét, nem bújják a szakirodalmat, nem böngészik az internetet. Az újabb és újabb aspektusok felszínre kerülése ugyanis könnyen elbizonytalaníthatja a beteget, megingathatja a gyógyulásba vetett hitet.
“A fél szavakból is értjük egymást” összekovácsoló ereje
A mell tumoros megbetegedéseinek lefolyása egyedi ugyan, mégis vannak azonos pontok a testi-lelki kínok megélésének módját illetően. Nagyon gyakori, hogy a betegek arról számolnak be, hogy rengeteget segített és erőt adott nekik, hogy egymással eszmét cserélhettek arról, min mennek keresztül.
“Mit gondolnak mások a rákomról”
Szinte minden mellrákból felgyógyult nő beszámol legalább egy rosszul elsült mondatról, ami kellemtelenül érintette őt betegsége idején vagy azt követően. Ez gyakran azt eredményezte, hogy kétszer is meggondolta, beszéljen-e egyáltalán állapotáról. Destruktív mivolta miatt kerüljük például az “Ezt jól megcsináltad magadnak”-típusú hozzáállást, mert nyilvánvalóan (és okkal) kelt bizalmatlanságot a betegben.
Szintén nem szerencsés a sajnálkozás és a beteg tutujgatása. Az atyáskodó, leereszkedő magatartás hosszú távon mindenképp káros és olyan érzést kelt a betegben, mintha nem tartanák teljes értékű, ítélő- és cselekvőképességének tudatában levő felnőttnek.
Az üres gesztusok, a közhelyek és a valós segítő szándék közötti különbséget a beteg is érzi. A “Meg tudod csinálni!”, “Csak éld tovább az életed!”, az “Úgy segítenék, de nem hiszem, hogy ebben tudnék!” üres kliséi inkább csak elveszik a kedvét attól, hogy érdemi kommunikációt folytasson állapotát illetően, holott erre nagy szüksége volna. Aki sok ilyen megnyilvánulással találkozott az évek folyamán, nagyobb eséllyel dönt úgy, hogy fátylat borít a múltra, és tágabb környezete előtt tabuként kezeli egykori betegségét.
A szavak ereje
Ugyanakkor megfigyelhető egyfajta igény arra, hogy a betegségből gyógyult nők – a trauma feldolgozásának egyik módjaként – kibeszéljék magukból a történteket. Sokan ilyenkor kezdnek blogírásba, vagy csatlakoznak egy-egy mellrákos betegekkel vagy épp a megelőzéssel foglalkozó alapítványhoz és végeznek karitatív tevékenységet, önkéntes munkát. A nők célja betegségük nyilvánosság előtti felvállalásával kettős: a laikusok edukációja és a sorstársak segítése.
