Átázott nadrágok és bennragadt tamponok – A legkínosabb menzeszsztorik

A nők legnagyobb félelme természetesen az „átázáshoz” kötődik, hiszen sokak fejében nincs a világon annál kínosabb, mint mikor észreveszik, hogy megtörtént a baj, de nem tudnak mit tenni, vagy ami még rosszabb, mások szólnak…

Amikor még azt sem tudod, mire számíts

A kellemetlen sztorik nagy része legtöbbünkkel tinédzserként fordult elő, az első néhány menzesz erőssége ugyanis nagyon ingadozó, és sok lány hiszi azt az első, gyengébb vérzésre, hogy ez mindig ilyen lesz, majd később szembesül vele, hogy alaposan elszámította magát. Zsófit is meglepte első erősebb vérzése, egy nagyon negatív élménye kötődik hozzá:

„Amikor először megjött, tizenhét éves voltam. Az első pár hónap annyira enyhe volt, hogy azt hittem, mindig ilyen lesz. Aztán néhány alkalom után beállt »normálisra«, azaz nagyon erősre, de ez felkészületlenül ért a suliban, nem volt nálam erősebb napokra való betét. Nagyon hamar átáztam ruhástól, így felhívtam anyukámat, ő viszont nem tudott eljönni értem a suliba. Haza kellett buszoznom vidékre totál átázva, és csak a buszmegállóban tudott felvenni kocsival…”

Más lányok is azt mesélik, hogy kamaszkorukban sokkal erősebb volt a vérzésük, mint később, felnőttként, és ez hatalmas problémát jelentett a suliban, nem csak tesiórákon.

„Tizennégy évesen kezdődött a menzeszem, ekkor még nagyon tapasztalatlan voltam, valamiért szóba sem került a tampon használata. Betétet hordtam a suliba, de ugye ez nem olyan, mint a tampon, hogy észrevétlenül elfér a tenyeremben. Mindig őrült logisztika volt, hogy hogyan vigyem ki az egész iskolatáskámat a mosdóba, ha egész nap ugyanabban a teremben vagyunk, így látszólag semmi értelme a folyosón hurcolni magammal. Ráadásul sokszor annyira erős volt a vérzés, hogy a 45 perces órát is épphogy kihúztam egy betéttel. Meg aztán olyan is előfordult, hogy elbambultam a délutáni szakkörön, nem mentem ki időben betétet cserélni, és teljesen átáztam. A föld alá tudtam volna süllyedni. Biztos vagyok benne, hogy mások is észrevették” – meséli Emese.

Van, akinek a tampon sem oldotta meg az életét, ráadásul különféle balesetek is előfordulhatnak vele.

Amikor a tamponod ellened fordul

„Egyszer sikerült leszakítanom a tampon madzagját, és bent ragadt a dolog – meséli egy ismerős. – Már pánikoltam, és a sürgősségire akartam menni, amikor a barátom feltűrte az ingét, kezet mosott, benyúlt, és sikeresen megszabadított tőle. Pedig irtózik a vértől, de megmentette a napot. Azóta a férjem.”

Egy másik fiatal nő, Szabina hormonproblémákkal küzd, ezért nagyon változó erősségű a vérzése. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy hány óránként kell cserélnie, ezért a tampon neki sem vált be igazán.

„Az utolsó alkalom az életemben, amikor tampont használtam, egy hajókirándulás volt. Már nem lehetett lemondani, és pont aznap reggel jött meg. Végig azon stresszeltem, hogy egyrészt ne kelljen vízbe menni, másrészt mindig legyen mosdó, ahol cserélni tudok, mert néha akár óránként is kell. Az egész nap borzasztó élményként maradt meg, így megfogadtam, hogy kipróbálom az intimtölcsért, amit már több ismerősöm is javasolt. Nem volt egyszerű megtanulni a használatát, de a legdurvább időszakban is legalább három-négy órát kibírok vele.”

Most akkor intim vagy nyilvános?!

Az intimkehely tényleg sokan szerint a jelenleg létező legjobb megoldás, egyetlen gond, hogy nyilvános mosdóban üríteni és tisztítani elég problémás, így utazás közben vagy munkahelyen nem egyszerű az élet vele. Egy női vécében még csak-csak oké, bár aki sosem látott ilyet, annak ijesztő lehet.  Ágival megesett, hogy egy céges bulin nem volt más választása, mint a közös mosdóban tisztítani a kelyhet:

„Menstruációs tölcsért használok két éve, ami sokat javított az életminőségemen. Egyetlen negatívuma, hogy igazán könnyen csak ott cserélhető, ahol a vécével egy helyiségben van a kézmosó. Egyszer egy munkahelyi rendezvényen koedukált mosdóban kellett tisztítanom, direkt megvártam, amíg nincs ott senki, de egy férfi pont rajtakapott. Ennél kevés megalázóbb érzés van, kötelezővé kellene tenni, hogy belül legyen kézmosó.”

„Mostam én már mindent: szoknyát, farmert, irodaszéket… – meséli Anna. – Szerencsére azért nem gyakran fordul elő »baleset«. Van, hogy nincs nálam elég betét, olyankor rengeteg összetekert vécépapírt használok… Ha pedig gond volt, eddig mindig volt nálam egy pulóver, amit a derekamra tudtam kötni. Egyszer sárga szoknya volt rajtam, amikor egy férfi szólt az utcán, hogy foltos. Kellemetlen volt, de úgy csináltam, mintha nem rázott volna meg a dolog, hát van ilyen. De utólag nem tudom, mi a jobb: amikor szólnak, vagy amikor nem… Persze különösebben nem érdekel, hogy ki mit gondol, ha már úgyis megtörtént. De inkább ne történjen!”

A sztorikat a végtelenségig lehetne folytatni, kezdve a tamponok nyilvános helyen való táskából kiborításán át addig, amikor váratlanul jön meg, nincs nálunk semmi felszerelés, és feltűnésmentesen próbálunk más nőket – olykor idegeneket – megkörnyékezni, hogy a fülükbe súgva megkérdezzük, „van nálad egy tampon vagy betét?”. Pedig gondoljunk bele, valójában mi is az, amit kellemetlennek élünk meg? Hogy nők vagyunk, és normálisan funkcionál a testünk? Egyáltalán semmi kínos nincs ebben, mégis ki tudja, mennyi időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy nyíltan merjük vállalni: igen, minden hónapban vérzünk, ez nem egy betegség, és nem is szégyellni való dolog.