Megkérdezted már a nagyszüleidet, hogy mit éltek át a háború alatt? Végighallgattad őket? Megőrizted a történetüket? Ha igen, talán még segítettek is abban, hogy azzá válj, aki vagy, ugye?
Ismerni a történetünket – alapvető szükségletünk. Kell körénk-mögénk a kontextus, amibe beilleszkedünk, aminek részei vagyunk.
Így engedte útjára Hermann Ildi fotóművész Hiányzó történetek című kiállítását annak kurátora, Somogyi Zsófia. Hermann Ildi most nem elsősorban fényképezőjével rögzített, hanem diktafonjával: New Yorkban élő magyar holokauszttúlélők történeteit jegyezte le a maguk brutális teljességében, meghagyva (nagyon helyesen) az önismétlést, a csapongást, az időbeli oda-vissza ugrásokat. Adósság volt ez önmaga felé is: az ő nagymamája is holokauszttúlélő volt, ám sosem faggatta ki.
A tíz történetben csak a szenvedés a biztosan visszatérő mozzanat, ám az, ahogy a szenvedést feldolgozzák, más és más. Van, aki humorral, van, aki saját emlékeivel szembenézve, van, aki balladai homállyal birkózik meg a múltjával. És van, aki sehogy.
A fotóművész természetesen fotózott is, ám (szintén nagyon helyesen) elkerülte az ilyenkor jellemző kliséket: nincs a ráncokat erősítő kontraszt, nincsenek fekete-fehér szuperközeliek, nincs művi, a tekintetbe történet és érzelmeket erőltető szemfény. Egyszerű képek ezek idős emberekről, jellegzetes lakásrészletekkel, mindenki “jól van”, éli az amerikai nyugdíjasok a magyar viszonyokhoz képest gondtalan életét.
A képekből és a történetekből kiállítás nyílt, amely augusztus 6-ig látogatható a budapesti 2B Galériában. A tíz novellahosszúságú történetből kölcsönkaptunk ötöt, ezekből egy-egy önmagában is megálló részletet, természetesen a hozzájuk tartozó képekkel.
Bandi bácsi
Balfra vittek bennünket, rémes emlék. Félszázan aludtunk egy nyitott pajtában, decembertől márciusig, rettentő hidegben. Minden reggel öttől futóárkot ástunk a hegyekben, hogy ha majd jönnek az oroszok, innen verjük vissza őket. Százával nyüzsögtek rajtunk a tetvek, sokan kiütéses tífuszt kaptak tőlük, köztük egy barátom is. Egyik nap olyan delíriumba esett, hogy a vacak kis levesért sem tudott kimenni. A munka végeztével kiszöktem pár szem krumpliért, amit egy sváb asszony hagyott nekünk időnként a kapunál. Mondtam a barátomnak, Gyurikám várj egy kicsit, megsütöm a krumplit, rögtön jövök. Egy óra múlva már nem volt ott: a betegpajtát, ahol ő is feküdt, kiürítették, mindnyájukat kivégezték. Egy másik pajtában egy priccsen ott feküdt Szerb Antal. Átmentem oda. Magánkívül volt, haldoklott. Össze-visszaverték az őrök, és ezt már nem bírta. Ott voltam az utolsó órájában. Nem ismertük egymást de véletlenül az unokanővéremnek udvarolt, legalábbis az unokanővérem ezt mondta. Szerb Antallal nem beszéltem erről.
Evi
Borzalmas volt az atmoszféra, mindenki mindig félt, ebben nőttünk fel. Rettenetes tanyán laktunk, az előtérben hatalmas kályha, az állatok ki-bejárkáltak, még a disznó is. Az egyik szobában egy parasztcsalád élt, mama, papa, négy gyerek meg a nagypapa, mi kaptuk a másik szobát. Készítettem képeket, amikor visszamentünk. Most voltam ott először azóta, irtó furcsa érzés, majdnem összeestem a látványtól, szerencse, hogy ott volt velem az unokám. Rögtön felismertem a helyet. Leginkább az istállótól féltem, hatalmas fekete pókokkal volt tele. Érdekes, hogy a felnőttek a németektől meg az oroszoktól rettegtek, én meg a fekete pókoktól. A fejemben a háború összeszövődött a pókokkal.
Senki nem ismert minket, gyanúsak voltunk. Első nap jött egy csendőr, de az volt a szerencsénk, hogy Péter nem volt körülmetélve, mert az apja annak idején nem engedte, előrelátó volt, tulajdonképpen ezért maradtunk életben. Kérdezte a csendőr Pétertől, hogy hívják, de Péter elfelejtette az új nevét, azt pedig tudta, hogy az igazit nem mondhatja, ezért nem válaszolt. Megrázta a csendőr, mire odaugrottam, és mondtam, hogy Schmutzler János, hagyjad békén, én meg Tóth Iluska vagyok. Kérdezte a csendőr, Péter miért nem beszél. Mondtam, hogy a bombázás miatt megkukult. Karakán kislány voltam. Már ötévesen megtanultam hazudni, tudtuk, ha életben akarunk maradni, muszáj.
György
1944. június 6-án a szegedi téglagyárba összegyűjtötték a környékbeli zsidókat, három hét múlva, július 1-jén pedig bevagonírozták őket, köztük anyámat, aki másnap megszült engem a vagonban. Szerencsére ott volt Nuszbaum Sanyi bácsi is, gyerekorvos, aki világra segített és elvágta a köldökzsinóromat anyám körömollójával. Csoda, hogy túléltem. Két nap múlva megérkezett a vagon Theresienstadtba, ami munkatábor volt. Apámat már korábban elvitték munkaszolgálatra Ukrajnába, így anyám csak a szüleivel volt meg velem. A táborban nagypapám dolgozott anyám helyett is, aki így is elvesztette a fele testsúlyát, mert engem szoptatott. A végére ráadásul mindketten rühesek lettünk. De túlélte az egész család, nem voltam még egyéves, amikor Theresienstadt felszabadult. Idén meg hetvenhárom leszek, az egyik legfiatalabb túlélő vagyok.
Lakik itt egy pár tőlünk nem messze, ahol a férfi felszabadító katonaként érkezett ugyanabba a táborba, ahol mi voltunk, beleszeretett az egyik deportáltba, egy fiatal lányba, majd feleségül is vette. Azóta is együtt élnek, több mint hetven éve. Furcsa belegondolni, hogy minek köszönhetjük a boldogságunkat.
Imre bácsi
Március végén a századunkat nyugatra irányították, de addigra már torkig voltam a munkaszolgálattal és öt bajtársammal megszöktem. Az éjszaka közepén a Bakonyon keresztül átvezettem őket az oroszokhoz, ahol szétszéledtünk, mindenki ment, amerre látott. Így hát egyedül üdvözöltem a Vörös Hadsereg tizenhét-tizennyolc éves katonáit, akik közül az egyik spionnak nézett, és le akart lőni. Abban a pillanatban átvillant az agyamon, amit az apám mesélt: az első világháború alatt egyszer azt hitte, meg fogják ölni, erre ő térdre esett és úgy könyörgött az életéért. Én is térdre ereszkedtem és összetettem a kezem, majd vártam, mi fog történni. A többiek szóltak rá, hogy hagyjon. Egy szót se tudtam oroszul, de biztos vagyok benne, hogy azt mondták neki: menj a picsába, mit akarsz tőle, hagyjad már. Szerencsére otthagyott a fiú, ezért is tudom most elmesélni neked ezt a történetet.
Elindultam gyalog hazafelé. Veszprémből Székesfehérvár felé Budapestre. Láttam egy hatalmas egybefüggő területet. Mondom, mi az öreg isten ez? A Balaton volt, akkor láttam először. Aztán Székesfehérvárnál fölvett egy kamion, így kerültem Pestre. Nem volt semmim az égvilágon, csak a ruhám. Visszamentem Debrecenbe, ahol a szüleim laktak. Fogtam az érettségi bizonyítványomat, amit a szomszéd megőrzött, és elmentem az orvosegyetemre beiratkozni. Elvégeztem és pszichiáter lettem. A győri kórházban dolgoztam az ambulancián, amikor behoztak egy volt századost. Rögtön felismertem: ő köttetett ki a munkaszolgálat alatt, amiért engedély nélkül elhagytam a helyünket. Nem említettem neki, hogy már találkoztunk.
Pipi néni
Jöttem Amerikába három gyerekkel és hat pelenkával. Amerika jó életet ad mindenkinek. Egy ország se ad annyit, mint Amerika. A keresztények is szeretik Amerikát, nem csak a zsidók. Aki nem hisz semmiben, azt nem nagyon becsülik. Aki nem hisz semmiben, az egy gárbidzs. Tudja, mi a gárbidzs?
Olyan ronda vagyok. Anyámnak volt hat lánya, hiszi vagy nem, én voltam a legcsúnyább. De nem éreztem soha. Volt egy ikertestvérem. Szegény drágám, hol van? Hol van? Voltam Auschwitzban. Büszke vagyok, hogy segítettem, ahol tudtam. Milyen jó cipője van, csak nem Pestről hozta? Jó cipők voltak, emlékszem. Csak az emberek nem voltak jók. Szegény szüleim, szegény ikertestvérem… A broderom sem élte túl. Meggyilkolták őket.
A múlt héten is azt álmodtam, hogy ott vagyok Pesten a Rákóczi út és a Kossuth Lajos utca sarkán. Ott laktam. Szép volt Pest, nem mondom. Milyen jó cipője van, csak nem pesti? Jó szemem van? Tudja, hol laktam? A Rákóczi úton. Ott lakik két rokonom, szenvednek sokat. Idősek, és nincs pénzük. Mindig küldök nekik valamit. Maga megy vissza? Elvinne nekik valamit?
